Skip to main content

12.30 Micsoda a te szolgád?

"Egyszer megkérdezte Dávid: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jonatánért?" 2Sámuel 9,1

Méfibóset annak a Saul királynak volt az unokája, aki ismételten megkísérelte megölni Dávidot. Lázadó családból származott, amely joggal várhatta, hogyha Dávid trónra jut, akkor kiirtja. Azonkívül Méfibóset tehetetlen nyomorék volt, mert dajkája leejtette, amikor még kicsiny volt. Az a tény, hogy más házában lakott Lódebárban (ami azt jelenti: „nincs legelő"), arra enged következtetni, hogy teljesen elszegényedett. Lódebár a Jordán keleti partján feküdt, messze Jeruzsálemtől. Tehát nem Méfibóset érdeme volt, hogy Dávid kegyelmét elnyerhette.

Mindennek ellenére Dávid tudakozódott felőle, követeket küldött hozzá, elhozatta a királyi palotába, biztosította, hogy nincs mitől félnie, gazdaggá tette azzal, hogy neki ajándékozta Saul minden birtokát, és szolgasereget rendelt melléje. Sőt, megtisztelte azzal, hogy a király asztalánál ehetett, együtt a király fiaival.

Miért tanúsított Dávid ilyen nagy irgalmasságot és együttérzést olyan ember iránt, aki tulajdonképpen méltatlan volt rá? A válasz: „Jonatánért". Dávid szövetséget kötött Jonatánnal, Méfibóset apjával, hogy soha meg nem szűnik családja iránt jóságot tanúsítani. Ez föltétel nélküli kegyelmi szövetség volt (lásd 1Sám 20,14-17).

Méfibóset fölismerte ezt, mert amikor első ízben a király elé vitték, arcra borult Dávid előtt, és azt mondta, hogy egy olyan „döglött kutya", mint ő, egyáltalán nem érdemel meg ilyen kedvességet.

Nem nagyon nehéz ebben a képben önmagunkat fölismernünk. Lázadó, bűnös embernek születtünk, akik kezdettől fogva halálos ítélet alatt állunk. A bűn erkölcsileg eltorzított és megbénított bennünket. Mi is olyan földön laktunk, amelyen „nincs legelő", mert szellemileg éhen veszünk. És nemcsak elítéltettünk, tehetetlenül és szegényen, hanem ráadásul nagyon távol éltünk Istentől, Krisztus nélkül és reménység nélkül. Semmi sem volt bennünk, ami magára vonhatta volna Isten szeretetét és kedvességét.

És mégis tudakozódott Isten utánunk, megtalált és megváltott minket a haláltól való félelemtől, megáldott minden szellemi áldással a mennyei helyeken, ünnepi asztalához ültetett, és kiterjesztette fölénk szeretetének zászlaját. És miért tette mindezt? Jézus Krisztusért! A kegyelmi szövetség az, amellyel Krisztusban kiválasztott minket a világ alapjainak lerakása előtt.

Egyetlen helyes válaszunk lehet minderre, hogy leborulunk Előtte, és az ő nevét dicsérjük, magasztaljuk. Mi is ezt mondjuk, mint Méfibóset: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál?