Skip to main content

Élet a méhen belül

Egyszer iker fiúcskák fogantak a méhben. Teltek a másodpercek, a percek, az órák, és a két kis embrió egyre fejlődött. Az élet szikrája növekedésnek indult, és a két apró kis agy elkezdett kiformálódni. Az agyuk formálódásával kialakultak az érzések, az érzésekkel pedig jött az észlelés - a környezetük és egymás, valamint a saját életük észlelése. Felfedezték, hogy az élet jó, és nevettek és örültek a szívükben.

Az egyik így szólt a másikhoz: „Milyen szerencsések vagyunk, hogy megfogantunk, és ilyen csodálatos világunk van!"

A másik rácsilingelt: „Igen, áldott legyen az anyukánk, aki az élettel és egymással is megajándékozott bennünket".

Az ikrek mindketten tovább növekedtek, és nemsokára kiformálódtak a karjaik, az ujjaik, a lábaik és lábujjaik. Nyújtózkodtak, forgolódtak és mocorogtak kis világukban. Körülnéztek, és rátaláltak a köldökzsinórra, amin keresztül édesanyjuk éltette őket. Hálásak voltak az új felfedezésért, és így énekeltek: „Milyen nagy anyukánk szeretete - hogy megosztja velünk mindenét, amije van!"

A hetek hónapokba nyúltak, és minden egyes hónap elteltével újabb változásokat vettek észre egymásban és magukban.

„Változunk" - mondta az egyik. „Mit jelenthet ez?"

„Azt jelenti - felelt a másik - hogy közeledik a születés ideje."

Nyugtalanító borzongás futott végig rajtuk. Féltek a születéstől, mert tudták, hogy akkor maguk mögött kell hagyniuk csodálatos világukat.

Az egyik így szólt: „Ha rajtam múlna, én örökké itt akarnék élni".

„De meg kell születnünk - szólt a másik. Ez történt mindenki mással is."

Valóban, a méhen belül bizonyítékokat láttak arra, hogy anyjuk már más életet is kihordott az övék előtt. „És én hiszem, hogy van élet a születés után, te nem?"

„Hogy lehetne élet a születés után?" - kiáltott fel az első. Hát nem kell-e megválnunk a köldökzsinórtól és a méhlepénytől, amikor megszületünk? És beszéltél már olyannal, aki megszületett? Visszatért már valaki a méhbe a születés után, hogy elmondja, milyen az? NEM!" Ahogy beszélt, egyre jobban kétségbeesett, és kétségbeesésében felnyögött: „Ha a fogantatásnak és a méhen belüli növekedésnek az a célja, hogy a születéssel véget érjen, akkor az életünk valóban értelmetlen". Magához szorította a drága köldökzsinórt, és így folytatta: „Ha pedig ez így van, és az élet abszurd, akkor nem is lehet anya!"

„De van anya - tiltakozott a másik. Ki más táplálna bennünket? Ki hozta létre ezt a világot nekünk?"

„Ebből a zsinórból kapjuk a táplálékot - a világunk pedig mindig itt volt - szólt az első. És ha van anya - akkor hol van? Láttad már? Beszélt hozzád? NEM! Csak azért találtuk ki az anyát fiatal korunkban, mert betöltött egy szükséget belül. Boldoggá tett, és ettől biztonságban éreztük magunkat."

Így aztán, míg az egyik panaszkodott és kétségbeesett, a másik átengedte magát a születésnek, és anyja kezébe helyezte a bizalmát. Az órákból napok lettek, a napokból hetek. És hamarosan eljött az idő. Mindketten tudták, hogy közel a születés, és mindketten féltek az ismeretlentől. Ahogy az egyik elsőként fogant meg, úgy elsőként is született, a másik pedig követte.

Felsírtak, ahogy kiértek a fényre. Folyadékot köhögtek ki, és kapkodva szívták be a száraz levegőt. És amikor már biztosak voltak abban, hogy megszülettek, kinyitották a szemüket - először látva meg a születés utáni életet. Édesanyjuk gyönyörű szemét pillantották meg, ahogy szerető karjaiban ringatta őket.

Otthon voltak.

 

„Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett", azt készítette el az Isten az Őt szeretőknek" (1Kor 2,9).

ikrek.jpg