Skip to main content

Megvakult ember vallomása

Szerző: 
Bódás János

Isten veletek színek, fények.
Én már csak a lelkemmel nézek.
Nem zavarnak árnyak, ködök.
Minden leegyszerűsödött.

Már nem a látszat a valóság:
illatból ismerem a rózsát
s tettből az embert. A hangján keresztül
érzem meg, ha a lelke felém rezdül.
Most lett enyém és igazán most látom,
ki az anyám, a kedvesem, barátom,
s most látom - hogy rám nem ragyog a nap -:
az emberek álarcot hordanak,
a földet a hazugság festette be,
s hogy nem látom, már nem vesztek vele,
hisz amit eltakar rongy, pompa, szín,
megérzi szívem s érzik ujjaim.

S ami sötét volt eddig és hamis,
most ismerem meg önmagamban is,
de mind tisztábban látom önnön képem,
milyennek Isten álmodott meg régen,
s míg egyre mélyebben befele nézek,
bennem látom a zengő mindenséget.

Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,
magasság, mélység sötétbe borultak,
semmivé törpült a közel s a távol,
csak azt látom már ebből a világból,
ami örök!. . . Nem látok semmit itt lent,
de látom, látom, látom már az Istent,

s most már tudom, így a vakság sem átok,
mert hunyt szemmel szebben s tisztábban látok.