„Megismerte Péter hangját, de örömében nem nyitotta ki a kaput, hanem bejutva hírül adta, hogy Péter áll a kapu előtt. Azok pedig így szóltak neki: »Elment az eszed!« " (Csel 12,14-15).
Sok emberrel beszélgettem, akik beismerték félelmeiket, kétségeiket, ugyanakkor igyekeztek az Úrban bízni. Elmondták kéréseiket az Úrnak, belekapaszkodtak az Ő ígéreteibe, és mégis folyton feltörtek szívükből a kételyek. Szívesen emlékezetükbe idézem ilyenkor Péter történetét. Amint visszatér a börtönből, és kopogtat az ajtón, ahol a gyülekezet éppen imádkozik érte, és a hívők hallva, hogy megjött, így kiáltottak fel: „Az ő angyala az!"
Vannak, akik azt állítják, nagyobb a hitük, mint azoknak, akik akkor Mária házában összegyülekeztek. Biztosak benne, hogy Isten angyalt fog küldeni, és a tömlöc ajtaja kitárul. Ha jön egy szélroham, így szólnak: „Péter kopogtat az ajtón!"; ha eső verdesi az ablakot: „Megint itt van Péter!". Ezek az emberek túlságosan hiszékenyek és magabiztosak. Hitük nem feltétlenül valódi. Mert éppen a Krisztusban hűségesek tudják - hogy miközben gyakorolják azt a hitet, mely egészen bizonyosan választ kap Istentől - mit jelent az a lappangó kérdés a szívben: nem tévedtünk mégis?
