„Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak megismerésében" (2Pt 3,18).
Szeretnénk látni embereket, akik megmenekültek a pusztulástól és diadalmaskodtak Isten dicsőségében. De megállhatunk-e itt? Ha látunk három-négyezer megtért embert - vagy talán csak hármat-négyet -, akik mind megtalálták az üdvösség útját és kapcsolatuk lett az Úrral, akkor már úgy érezzük, teljesítettük is feladatunkat? Nem úgy kellene inkább tekintenünk rájuk, mint akikkel éppencsak megkezdődött a munkánk? Nem azt kellene kérdeznünk, hogy vajon megláttak-e már ezek a megtért lelkek valamit a mennyei Emberből? Még csupán egyedek-e, halak, akiket befogott a háló, számok egy-egy evangelizációs körút listáján, vagy megragadta már őket a legfontosabb felismerés. Persze ez csak akkor lehetséges, ha az előbb bennünket ragadott meg. Így hát újból kérdezem: Tudjuk-e felelősen úgy vezetni a ránk bízottakat - mint tették az apostolok -, hogy növekedjenek abban aki a Fő: a Krisztusban?