„Ő azonban teljes volt Szent Szellemmel, a mennyre függesztette tekintetét, látta Isten dicsőségét és Jézust Istennek jobbja felől állni" (Csel 7,55).
István első szavai, melyeket a Tanácshoz intézett, Istenről és az ő dicsőségéről szóltak: „Férfiak, testvéreim, és atyák, halljátok meg! A dicsőség Istene megjelent a mi Atyánknak, Ábrahámnak... aki azután áttelepedett Háránba." Az az ember, aki látja ezt a dicsőséget, nem is tehet mást, mint hogy válaszol rá. Ábrahám is válaszolt, és Isten dicsőségének ez a látomása aztán diadalmasan vitte őt előre zarándokútjának minden akadályán és elcsüggesztő körülményén. Elsőnek István figyelmeztette erre a dicsőségre hallgatóit.
Azok hallották és elvetették bizonyságtételét, míg egyszerre észrevették, hogy István látja is azt, amiről beszél. Szent Szellemmel beteljesedve, állhatatosan figyelt, és „látta Isten dicsőségét". Aki Ábrahámnak megjelent, és akit István látott, egy és ugyanaz az Isten, akiben nincs változás. És ugyanaz az Isten, akinek dicsősége azóta sem homályosult el, átvitte Istvánt is élete szörnyű válságán. Mit számít annak egy-két kővel több vagy kevesebb, aki Isten dicsőségét szemléli!