C.S.Lewis - A fájdalom

Ha a kereszténység azt mondja, hogy Isten szereti az embert, akkor arra gondol, hogy Isten igazán szereti az embert: nem csupán "érdek nélkül", közönyösen gondoskodik a jólétünkről.
 Az a szörnyűséges és meglepő igazság, hogy szeretetének tárgya az ember. Szerető Istenre vágytunk: ilyen a mi Istenünk. Megjelent az a hatalmas szellem, akit olyan könnyelműen előhívtunk, a "rettenetes Úr". Nem szenilis jóindulat, amely bóbiskolva engedi, hogy legyünk boldogok a magunk módján, nem is a lelkiismeretes polgármester hideg filantrópiája, sem a házigazda gondoskodása, aki igyekszik minden kényelemmel ellátni a vendégeit, hanem maga az Emésztő Tűz, a világot teremtő Szeretet; annyira következetes, amilyen a művész szeretete mőve iránt; annyira zsarnoki, ahogyan az ember a kutyáját szereti; annyira gondoskodó és tiszteletre méltó, ahogyan az édesapák szeretik gyermeküket; annyira féltékeny, kérlelhetetlen és követelő, mint a lángoló szerelem. Hogyan lehetséges ez, nem tudom: képtelenek vagyunk megmagyarázni, hogy egy teremtmény, különösen, aki olyan, mint mi, hogyan jelenthet ilyen óriási értéket Teremtője szemében. A dicsőség terhe nehezedik ránk, amely nemcsak érdemeinket haladja meg, hanem - a kegyelem ritka pillanatait leszámítva - vágyainkat is. Egy régi drámában a leányok visszautasítják Zeusz szerelmét, és erre mi is hajlamosak vagyunk. Aligha kérdőjelezhetnénk meg: a minden szenvedés fölött álló Tökéletesség úgy beszél, mintha fájdalmat viselne el értünk, s az, aki minden boldogságnak a forrását magában hordozza, úgy szól, mintha vágyódna és sóvárogna reánk. "De hát nem oly kedves fiam nekem Efraim és nem oly dédelgetett gyermekem, hogy minden megfenyítése után meg ne kellene róla emlékeznem? Szívemnek meg kell indulnia, meg kell könyörülnöm rajtuk." (Jeremiás 31,20) "Hogyan vethetnélek el, Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Szívem elváltozott, egész bensom remeg." (Hóseás 11,8) "Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk gyűjti szárnya alá csibéit, de te nem akartad." (Máté 23,37)
 Az emberi szenvedést csupán addig nem tudjuk összeegyeztetni a szerető Isten létével, ameddig a "szeretet" szónak köznapi használatához ragaszkodunk, és úgy nézzük a világot, mintha az ember állna a középpontjában. Pedig az ember nem középpont. Isten nem az ember kedvéért létezik. S az ember sem önmaga kedvéért él. "Mert te alkottad a mindenséget, akaratod hívott létre és teremtett mindent." (Jelenések 4,11) Elsősorban nem azért lettünk, hogy mi szerethessük Istent (bár ez is célja velünk), hanem azért, hogy Isten szerethessen bennünket, hogy tárgyai lehessünk az isteni szeretetnek, hogy "tetszésére lehessünk". Ha azt kérjük, hogy Isten érje be velünk úgy, amint vagyunk, ezzel azt kérjük, hogy ne legyen többé Isten. Ő azonban az, aki; szeretetét persze gátolja és taszítja az emberi természet bemocskolódása; de mivel szeret bennünket, mindent megtesz azért, hogy szeretetreméltóvá is tegyen. Jobb pillanatainkban még csak kívánni sem tudjuk azt, hogy béküljön ki jelenlegi tisztátalanságunkkal -, éppen annyira nem, ahogy a kolduslány sem kívánhatja Cophetua királytól, hogy elégedjen meg a rongyaival és a mocskával; és a kutya, amelyik megszerette az embert, sem kívánja, hogy tűrje meg házában a férgektől hemzsegő, csaholó, koszos vadkutyát. Isten nem azt a célt tartja a szeme előtt, amelyet mi itt és most a "boldogságunknak" mondanánk: akkor leszünk igazán boldogok, ha olyanná leszünk, ahogyan már akadálytalanul tud szeretni bennünket.