Mindazt amit Pál a Lycus-folyó völgyében lévő gyülekezetekről tudott, valószínűleg ennek a férfinek, Epafrásznak köszönhette. Nem Pál volt az a szolga, akin keresztül az evangéliumot hallották, és meg sem látogatta őket. Nagyon valószínű, hogy Epafrász volt az evangélista, ő maga pedig Pál Efézusban való szolgálatának köszönhette megtérését. Születési helyére visszatérve ő evangelizálta Kolossé, Laodicea és Hierapolisz városokat.
PÁL MINDIG is tudatában volt a hatékony ima erejének, és miután biztosította a szenteket az őértük folyó „tusakodásáról" (3,1), most kéri, hogy ők is imádkozzanak érte. Nem személyes kiszabadulásával törődik, hanem azzal, hogy a Krisztusra vonatkozó igazságot szélesebb körben hirdessék, még akkor is, ha az esetleg az ő fogságának a meghosszabbodását jelenti.
A KRISZTUSBAN lévő új élet nem a régi öltözet megfoltozása, és a 10. versben szereplő új ember nagyon különbözik jellemben a 9. vers óemberétől. A hálaadás és öröm új bora ennek az új embernek a jellemvonása, aki örvendezik annak felismerésében, hogy Isten örök szándékából ki volt választva Krisztusban a világ alapjának felvettetése előtt, és hogy szentté és szeplőtlenné legyen Őbenne szeretetben (12 v., Ef 1,4).
MOST VAGYUNK a levél lényegénél és központi mondanivalójánál. Pál, a „bölcs építőmester" (1Kor 3,10) megvetette alapját, „amely Jézus Krisztus". A tantétel, amely most kibontakozik, szilárdan Krisztusnak, a mi Fejünknek istenségéről szóló tanítás, valamint az Ő élő, felbonthatatlan közössége a Gyülekezettel, amely az Ő Teste. A mi Urunk a mennyben van, Istennel együtt ül a trónon, és ezért lelki foglalatosságunk az „odafelvalókat" keresni.
AZ ÉLETFONTOSSÁGÚ egység, amelyet a hívő ember élvez a Fővel, úgy tekinthető, hogy ő is megtapasztalta azt, amin Krisztus, mint az ő helyettese, keresztülment. Így a téma tovább halad arról, hogy „Őbenne", arra, hogy „Ővele", és hétszeres leírást találunk a 2,12-től a 3,4-ig a szentnek Krisztussal való közösségéről, amely a halállal kezdődik, és dicsőségben fejeződik be.
AZ APOSTOL legnagyobb öröme az volt, hogy azt hallotta: gyermekei igazságban járnak. Számára ez a szellemi egészség és előrehaladás bizonyítéka volt. Hasonlóképpen figyelmeztet minket is, hogy járjunk Őbenne (6. v.). Ez a kifejezés azt jelzi, hogy minden tudatos tevékenységünk Jézus akaratának és helyeslésének körén belül van.
AZ ÚR Jézus Krisztus váltságművének hatása egyrészt óriási, másrészt maradandó, és messze túlterjed az emberiségen, a mennyei dolgokat is érintve (20. v., vö.: Zsid 9,23). Krisztus hatalmának érvényességi területe korlátlan, kiterjed „a mennyeiekre, földiekre és föld alatt valókra" (Fil 2,10). Az engesztelés a földiekre és a mennyeiekre korlátozódott (Kol 1,20), míg az evangelizálás az ég alatt levőkre vonatkozik (23. v.). Miközben nem egyedül mi képezzük Krisztus engesztelő művének célját, bizonyosan benne vagyunk.
A KOLOSSÉI helyzetről szóló híreket Epafrás vitte Pálnak. Pál örömmel reagál megtérésükre, imádkozik kitartásukért, és felmutatja Krisztust, mint Aki válasz nehézségeikre. A Szent Szellemet csak a 8. versben említette, de kegyelmes tevékenysége látható Krisztusba vetett kezdeti hitükben, folyamatos szeretetükben, amelyet minden szent iránt gyakoroltak, valamint reménységükben, amely az Isten kegyelmének evangéliumában öltött testet.
A KOLOSSÉIAKHOZ írt levél értékét és fontosságát nem annak mérete jelenti, hanem azok a hatalmas igazságok, amelyek feltárulnak benne számunkra az Úr Jézus Krisztus személyével és munkájával kapcsolatban. Egy fiatal, első századi gyülekezethez írta ezeket a minden korhoz szóló igazságokat, és szükségünk van rá éppen annyira, mint nekik, hogy szembeszálljunk a Sátán hazugságaival és „tüzes nyilaival". Kolosséban megjelentek az „ártalmas farkasok" (ApCsel 20,29), akiket most a bebörtönzött Pál megemlít, akik megpróbáltak beszivárogni a kicsiny nyájba.