bizalom

A tűrés nem közönyösség. A tűrés erős sziklához hasonlítható, amely minden viharral szembenéz. A tűrés forrása az, ha látjuk Istent, mert ez belsőleg megvilágosít. Mózes nem azért tartott ki, mert helyes fogalmai voltak a jogról és a kötelességteljesítésről, hanem mert látta Istent. "Erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant" (Zsid 11,27). Aki látja Istent, az nem egy ügynek vagy külön célnak szolgál: magának Istennek szolgáltatja ki magát. Hogy egy indítás Istentől van-e, azt abból tudod meg, hogy az Ő Szelleme sugallja.

Isten szolgájának sokszor kell egyedül megállnia. Keresztyén életünk első szakaszán sok csalódás ér: emberek, akik világító fáklyák voltak, kilobbannak. Akik pedig egykor mellettünk álltak, elszakadnak tőlünk. Meg kell ezt szoknunk, hogy észre se vegyük, ha egyedül maradunk. "Mindnyájan elhagytak... de az Úr mellettem állott" (2Tim 4,16-17). Hitünk ne az elmúló, hanem a soha ki nem alvó fényre épüljön. Amikor "nagy" emberek elmennek, csak addig szomorkodunk, amíg megértjük, hogy menniük kellett. Az egyetlen, ami megmarad az, hogy mi magunk nézzünk Istenre.

Jézus itt nem feddi tanítványait. Hitük valódi volt, de meg volt zavarva; a valóság tényei közepette nem működött. A tanítványok "szétszóródtak" ki-ki saját érdekeihez. Fogékonyak voltak olyan dolgok iránt, amelyeknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz. Miután a megszentelődésben teljesen összekapcsolódtunk Istennel, hitünknek meg kell valósulnia hétköznapi életünk minden helyzetében és körülményeiben. Szét kell szóródnunk, nem a munkába, hanem a belső pusztaságba, hogy ott megismerjük, mit jelent belsőleg elhalni Isten áldásaival szemben.

Ha elveszítjük a mennyei látást, csak mi magunk vagyunk felelősek érte. Azáltal veszítjük el, hogy szellemileg léket kapunk. Ha Istenbe vetett hitünket nem gyakoroljuk a mindennapi élet dolgaiban, akkor egy-kettőre odavan az Istentől kapott látás. Egyetlen úton lehetünk engedelmesek a mennyei látás iránt: ha minden tőlünk telhetőt megteszünk Isten legfenségesebb céljáért. De ez csak akkor lehetséges, ha a látást szakadatlanul és elszántan emlékezetünkbe idézzük.

"A kút mély!" - még sokkal mélyebb, mint amilyennek a samáriai asszony gondolta! Gondolj az emberi természet, az emberi élet, a saját magadban levő "kút" mélységére! Te is annyira megszegényítetted Jézus szolgálatát, hogy Ő már semmit sem tehet? Tegyük fel, hogy feneketlen szenvedés kútja van a szívedben; és Jézus jön és szól: "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek" (Jn 14,27). Te mégis a válladat vonogatod és így felelsz: "Uram, ez a kút nagyon is mély, ebből nem tudsz nyugalmat és vigasztalást meríteni". - Nem is onnan akar meríteni. Mindezt fentről hozza neked.

Mélyen érint engem az a csoda, amiről Isten beszél, de azt már igazán nem várhatja tőlem, hogy életem apró részletkérdéseiben meg is valósítsam. Amikor meglátjuk Jézus Krisztus érdemeit, talán a kegyes fölény magatartásával mondjuk: eszményeid magasztosak és mélyen hatnak ránk, de a mindennapi életben megvalósíthatatlanok. Mindegyikünk így gondolkozik Jézus Krisztusról saját élete egyes részletkérdéseivel kapcsolatban.

Helyes, ha eltűnődünk azon, hogyan végezzünk el valamit rendesen. De az már baj, ha a tett helyett tűnődünk. Miután Urunk ilyen csodálatos dolgokat mondott tanítványainak, azt várnánk, hogy a csendességbe küldi őket, elmélkedni a hallottak felett. De Urunk sohasem engedte őket elmerengeni "a holdfényben". Amikor azért keressük Istennel a kapcsolatot, hogy megértsük kívánságát, ezen eltűnődhetünk, de ha időnket álmodozásra pazaroljuk akkor is, amikor Isten megmondta, hogy mit tegyünk: ez már helytelen és soha nincs rajta Isten áldása.

A tanítványok elaludtak, amikor virrasztaniuk kellett volna. Mikor aztán rájöttek, hogy mit tettek - kétségbeestek. Kétségbe tud ejteni bennünket az az érzés, hogy valamit nem tudunk jóvátenni. Ilyenkor mondjuk: "Mindennek vége! Nincs értelme újra megpróbálni!" Ha azt képzeljük, hogy az ilyenfajta kétségbeesés csak kivételesen fordul elő, tévedünk! Mindennapos emberi tapasztalat ez. Valahányszor tudatára ébredünk, hogy valamit nem tettünk meg, amire pedig nagyszerű alkalom kínálkozott, hajlamosak vagyunk arra, hogy bénító kétségbeesésbe zuhanjunk.

"Rajtam volt erős keze, hogy tanítson engem" (Ézs 8,11). Ha az Úr beszél, akkor nincs kibúvó, mert szava úgy hat ránk, hogy rabul ejti egész értelmünket. Szólott-e már az Úr valaha egyenesen neked? Ha igen, akkor nem érthetted félre: olyan bensőséges türelemmel szólt, mégpedig a neked legérthetőbb nyelven: nem a füleden, hanem életkörülményeiden keresztül.