Számos oka van annak, hogy a keresztények (beleértve a korai egyházhoz tartozókat is) miért nem fogadták el az apokrif könyvek hitelességét vagy Istentől ihletettségét. Hadd említsek most négy okot ezzel kapcsolatban:[2]
Először: az apokrif írások számos olyan tanítást tartalmaznak, amelyek ellentmondanak a hiteles Szentírásnak (pl. a halottakért való imádkozás, a purgatórium tana, vagy az a tanítás, mely szerint az üdvösség jó cselekedetek és adakozás által is megszerezhető).
Másodszor: az apokrif írások számos történelmi, földrajzi és kronológiai hibát tartalmaznak.[3]
Harmadszor: Jézus és az apostolok az Újszövetség oldalain közel 300 alkalommal idéznek az Ószövetségből (úgy utalva rá, mint Isten Igéjére); viszont sosem idéznek egyetlen a Római Katolikus Egyház által elfogadott apokrif könyvből sem.[4]
Negyedszer: az apokrif írások soha nem szerepeltek a Héber Bibliában. Maguk a zsidók sem fogadták el ezeknek az egyébként tőlük származó dokumentumoknak az isteni ihletettségét. Az apokrif írásokat csak Kr.u. 1546-ban a tridenti zsinaton nyilvánította hivatalosan is hitelesnek és Istentől ihletettnek a Katolikus Egyház. Ezzel próbáltak valahogy szembeszállni Luther Márton és a Reformáció más vezetőinek tanításaival. Ők ugyanis rámutattak arra, hogy a Katolikus Egyház számos tanítása az Apokrif írásokból származik, nem pedig a Biblia 66 könyvének valamelyikéből.
A Szentírás hitelességéről:
„Hacsak a Szentírás és a józan ész meg nem győznek, nem fogadom el a pápák és zsinatok tekintélyét, mert már megtörtént, hogy ellentmondtak egymásnak. A lelkiismeretem Isten Igéjének a foglya. Nem tudok és nem is fogok visszavonni semmit, mert a lelkiismeret ellen cselekedni nem helyes, és nem is biztonságos. Ez az álláspontom. Nem tehetek mást. Isten engem úgy segéljen! Ámen."
Luther Márton (1483—1546), német pap és tudós, aki megkérdőjelezte a Római Katolikus Egyház bizonyos gyakorlatait, ami a Protestáns Reformációhoz vezetett. A fenti szavakat a wormsi zsinaton, a kihallgatásán mondta, 1521. április 18-án.
[1] Apokrif iratok (Apocrypha) alatt a Kr.e. 200 és Kr. u. 100 között - az Ószövetség befejezése és az Újszövetség létrejötte közötti időszakban - íródott 14 zsidó iratot értem. Ezekből 11-et (pl. Tóbiás, Judit, Első és Második Makkabeusok, Báruk) a Katolikus Egyház Istentől ihletett írásokként fogad el, és benne is vannak a katolikus Bibliában.
[2]Az apokrif iratokról többet is megtudhatsz az AlwaysBeReady.com honlapon a ROMAN CATHOLICISM cím alatt.
[3]Például Judit könyve (1,1) szerint Nebukadneccar Ninive városában uralkodott. Közismert történelmi tény, hogy ez soha nem volt így. Nebukadneccar Babilónia királya volt Babilonban. Máshol azt olvassuk az apokrif iratokban, hogy Tóbiás még élt, mikor az asszírok meghódították Izraelt Kr.e. 722-ben, de már akkor is, amikor Jeroboám fellázadt Júda ellen Kr. e. 931-ben. Eszerint legalább 209 évesnek kellett volna lennie; viszont a beszámoló szerint (Tóbiás 14,11) 158 éves korában halt meg.
[4] Az újszövetségi Júdás levelében (a 9. versben és a 14-15. versekben) van néhány utalás Biblián kívüli írásra, például Énók könyvére (14-15. versek) és Mózes testének elragadására. De tartsuk szem előtt, hogy Júdás nem az ihletett Szentírás részeként vagy isteni hitelességgel bíró könyvekként idéz belőlük. Egyszerűen csak egy-egy igazságra utal a könyvekből, amelyek egyébként tele lehetnek tévedésekkel. Ezt csak azért említem meg, hogy világosan kitűnjön: ezek az idézetek nem támasztják alá a katolikus álláspontot, mivel még maga a Római Katolikus Egyház sem tekinti ezt a két könyvet kanonikusnak.