áldás

Urunk nem csatornához, hanem forráshoz hasonlítja az életünket. "Teljesedjetek be" - ha ez megtörténik, ugyanolyan gazdagon árad tovább a szentből a frissesség és kedvesség, mint ahogyan kapta a Jézussal való élő kapcsolat révén. Ha életedből nem tör elő ez a teljesség, te vagy a felelős érte, mert akkor a kiáradást gátolja valami. Maradj a forrással kapcsolatban, akkor nem csak te leszel áldott, hanem életedből élő víz folyamai áradnak. Olyan élet ez, amelyet nem lehet korlátok közé szorítani.

A forrás mitsem tud azokról a helyekről, amelyeken a vize átmegy. Jézus azt mondja: ha mi vettünk az Ő teljességéből, bármilyen szűk mederben folyik is az életünk látszólag, mégis folyamok áradnak belőlünk, amelyek áldást árasztanak szét egészen a föld legvégső határáig. Nem nekünk kell törődnünk a kiáradással - "az az Isten munkája, hogy higgyetek..." Isten ritkán engedi meg egy léleknek, hogy meglássa, mekkora áldás az élete.

Mi volt neked az utóbbi időben olyan, mint Dávidnak a betlehemi forrás vize: szeretet, barátság, szellemi áldás? Ezt a vizet csak saját lelked kárára ihatod ki a magad megelégítésére. Ha megteszed, nem öntheted ki az Úrnak. Semmit nem szentelhetsz oda az Úrnak, amivel saját kívánságodat szeretnéd kielégíteni. Ha Isten valamelyik áldásának csak haszonélvezője vagy, az megront téged; oda kell áldoznod, kiöntened, azt kell tenned vele, amit a józan ész értelmetlen tékozlásnak mond.

Jézus itt nem feddi tanítványait. Hitük valódi volt, de meg volt zavarva; a valóság tényei közepette nem működött. A tanítványok "szétszóródtak" ki-ki saját érdekeihez. Fogékonyak voltak olyan dolgok iránt, amelyeknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz. Miután a megszentelődésben teljesen összekapcsolódtunk Istennel, hitünknek meg kell valósulnia hétköznapi életünk minden helyzetében és körülményeiben. Szét kell szóródnunk, nem a munkába, hanem a belső pusztaságba, hogy ott megismerjük, mit jelent belsőleg elhalni Isten áldásaival szemben.