Tesszalonika

EZ az igeszakasz a hála újabb kifejezésével kezdődik a tesszalonikai hívőkért. Ebben a hálaadásban egy kedves vonás van. Pál nem azért ad hálát Istennek, amit őérte tettek, vagy az ő reagálásukért arra, amit ő tett értük. Isten bennük és értük végzett munkájának bizonyságaira tekintett - arra, ami túlmutatott az emberi tevékenységen. Hálát adott Istennek velük kapcsolatos csodálatos szándékaiért. „Hálaadással tartozunk", mondta; kötelességük volt hálát adni Istennek értük. Ők az Úr által szeretett testvérek voltak.

VOLTAK PROBLÉMÁK Tesszalonikában. Pál ebben a szakaszban egy nagyon súlyos problémával foglalkozik. Gondosan olvasva meglátjuk, milyen veszedelmesek lehetnek a rossz benyomások.

PÁL APOSTOL megírta második levelét a tesszalonikai szenteknek. Szolgáló társaival együtt melegen üdvözölte azokat, akik kedvesek voltak neki a Krisztusban. „Istenben, a mi Atyánkban és az Úr Jézus Krisztusban" voltak. Ez nem jelentőség nélküli. Voltak, akik rossz szándékkal írtak nekik, azt állítva, hogy leveleik Páltól származnak (2,2). A tesszalonikaiak ezt a levelet nyugodtan valódinak fogadták el. Milyen tapintatosan foglalkozik az apostol megtértjeinek problémáival. Bölcs pásztor volt - méltó a követésre.

PÁL a második levelet a tesszalonikaiakhoz Korintusból írta, körülbelül egy évvel az első levél megírása után. Bár a kritikusok arra törekedtek, hogy a két levél stílusában és taralmában mutatkozó különbségeket hangsúlyozzák, sokkal több olyan bizonyíték van, ami azt jelzi, hogy mindkettő a pogányok apostolának munkája. Szembetűnő hasonlóság van mindkettőnél a kezdő üdvözlésekben - mindkettő köszöntést tartalmaz Páltól, Szilvánusztól és Tlmóteustól, akik munkatársai voltak az evangélium ügyében. A levelet a következőképpen lehet felosztani:

ITT PÁL azzal foglalkozik, hogy hogyan viszonyuljanak a hívők a vénekhez, egymáshoz és a kívülvalókhoz. Ismerjék el a véneket, és megkülönböztetetten szeressék őket (5,12-13). Ezt nehéz munkájukért tegyék, és a terhek miatt, amelyeket hordoznak, amikor munkálkodnak a gyülekezetben. Ha az ilyen embereket helyesen értékelik, akkor a gyülekezet aláveti magát vezetésüknek és tanácsaiknak. Utasítja a hívőket, hogy egymással legyenek békességben (5,13). Ne legyenek hitszakadások egy gyülekezetben, mert ez a bizonyságtételt semmivé és hiábavalóvá teszi.

PÁL MOST egy további nehézséggel foglalkozik; ez a második eljövetellel függ össze, éspedig annak időrendjével. Ezzel kapcsolatban nyilván Timóteusnak tettek fel kérdést a tesszalonikaiak, aki ezután beszámolt róla Pálnak. Tehát az Úr napjának eljövetelével foglalkozik ebben az igeszakaszban, nem magával az Úr napjával. A Gyülekezet elragadtatása nem témája az ószövetségi kijelenésnek, mert ez azokban az időkben titok volt (1Kor 15,51). Azonban az Úr napja ki volt jelentve az Ószövetségben is: Ézs 2,12; 13,9-11; Jóéi 1,15; Ám 5,18; Sof 1,14.

ÚGY LÁTSZIK, hogy Pál amikor Tesszalonikában volt, Krisztus második eljövetelének fontos témájáról beszélt, és a hívők izgatottan várták ezt az eseményt. Néhányan azonban meghaltak, és ezzel felmerült a kérdés, hogy vajon ezek a meghalt hívők ki fognak-e maradni Krisztus dicsőséges visszatérésének ajándékaiból.

A KERESZTYÉNSÉG két megkülönböztető jellemvonása legyen a tisztaság (4,1-8) és a szeretet (4,9-10). Ezek jó bizonyságtételt tesznek a világ előtt (4,11-12). Így ebben a szakaszban Pál gyakorlati és tanítási dolgokra fordítja a figyelmét.

Pál figyelmezteti őket, elmondva, hogy „mimódon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek" (4,1). Más szóval, a keresztyének számára az Istennek való tetszés nem szabadon választható dolog, hanem olyasmi, ami szükségszerűen nő ki Krisztussal való közösségükből.

PÁL FOLYTATJA, hogy bemutassa együttérzését a tesszalonikaiak szenvedésével (3,3-4), de azt mondja, hogy senkit se lepjenek meg ezek a nyomorúságok, mert a keresztyén számára normális dolog üldöztetést szenvedni (Jn 15,20). Korábban is figyelmeztette őket arra, hogy megpróbáltatást fognak szenvedni, így nem érkezhetett az meglepetésként. Ilyen szenvedések azonban azt eredményezhetik, hogy némelyek feladják, és ekkor Pál munkája hiábavalóvá válik (3,5).

PÁL EMLÉKEZTETI őket saját, közöttük végzett munkájára, és az áldásra, amely nyilvánvaló volt. Bátran hirdette nekik az Igét az üldözés ellenére, amelyet Filippiben szenvedett el (2,2). Merészsége azonban nem természetes emberi bátorság volt, hanem az Úr tette képessé rá, mivel mint mondja, „volt bátorságunk a mi Istenünkben" (2,2).