OswaldChambers

Urunk itt nem arról a költségről beszél, amivel nekünk kell számolnunk, hanem arról, amit Ő számított fel: a Názáretben töltött harminc évet, aztán a népszerűség, majd a botránkozás és gyűlölet három évét, a Gecsemáné kikutathatatlan mélységű halálos harcát és a golgotai kereszthalált - ez az, ami körül az idő és az örökkévalóság forog. Jézus Krisztus felszámította a költséget. Rajta nem nevethetnek a végén és nem mondhatják: "Ez az ember elkezdte az építést és nem bírta befejezni."

A szellemi gondolkozású ember sohasem fog téged arra kérni, hogy "hidd ezt vagy azt". Azt kéri, hogy számolj Jézus Krisztus mértékével. Nem azt kívánja tőlünk, hogy a Bibliában higgyünk, hanem, hogy higgyünk abban az egyetlenben, akit a Biblia kijelent (Jn 5,39-40). Arra hívott el, hogy a lelkiismeret szabadságát mutassuk meg az embereknek, nem a vélemények szabadságát. Ha Krisztus szabadságával lettünk szabaddá, akkor mások is eljutnak majd ebbe a szabadságba, amelyben Jézus Krisztus uralma valósul meg.

Isten munkatársa sohase feledje el, hogy a megváltás nem ember, hanem Isten gondolata; ezért megmérhetetlen a mélysége. A megváltás Isten nagy terve, nem pedig megtapasztalás. A tapasztalat csak kapu, amin át a megváltás bejön tudatos életünkbe. Ne hirdesd a tapasztalatot; hirdesd Isten nagy gondolatát. Amikor az Igét hirdetjük, nem arról kell beszélnünk, hogyan szabadulhat meg az ember a pokoltól és hogyan lehet erkölcsös és tiszta; hanem átadjuk az Istentől vett jó híreket.

Őrizkedj attól az elképzeléstől, mintha a közbenjárás személyes együttérzésünk Isten elé vitelét jelentené, kérve Őt, hogy tegye azt, amit kívánunk. Egyedül annak köszönhetjük, hogy Istenhez közeledhetünk, mert Urunk - helyettünk - azonosította magát a bűnnel. Örömmel beléphetünk a szentélybe "a Jézus vére által".

Miközben előrehaladunk a közbenjáró imádságban, rájövünk, hogy Isten iránti engedelmességünk másoknak többe kerül, mint gondoltuk. Az a veszély ilyenkor, hogy részvétből imádkozunk azokért, akiket Isten - imádságainkra felelve - fokozatosan egészen más légkörbe emelt. Istennel való élő összeköttetésünk megszűnik, valahányszor nem azonosítjuk magunkat Istennek mások iránti érdeklődésével, hanem visszaesünk az irántuk érzett részvétbe: a saját együttérzésünket és kíméletünket odatesszük az útba és ezzel Istent rendreutasítjuk.

A tűrés nem közönyösség. A tűrés erős sziklához hasonlítható, amely minden viharral szembenéz. A tűrés forrása az, ha látjuk Istent, mert ez belsőleg megvilágosít. Mózes nem azért tartott ki, mert helyes fogalmai voltak a jogról és a kötelességteljesítésről, hanem mert látta Istent. "Erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant" (Zsid 11,27). Aki látja Istent, az nem egy ügynek vagy külön célnak szolgál: magának Istennek szolgáltatja ki magát. Hogy egy indítás Istentől van-e, azt abból tudod meg, hogy az Ő Szelleme sugallja.

Egy ideig tudatában vagyunk annak, hogy Isten törődik velünk, csak amikor Isten elkezd bennünket felhasználni vállalkozásaiban, szánalmas képet vágunk, próbákról és nehézségekről beszélünk. Holott Isten egész idő alatt a kötelességünket végezteti velünk, jelentéktelen emberekkel. Senki nem szeretne szellemileg jelentéktelen lenni, ha segíteni tudna magán. De elvégezhetjük-e kötelességünket, amikor Isten már bezárta az üdvösség kapuját?

A szeretet nem fontolgat előre, hanem szabadon, váratlan és szokatlan úton tör elő. Pál szeretetfogalmából hiányzik a számító bizonyosság. Nem mondhatjuk: "Ezentúl semmi rosszat nem gondolok; mindent hinni fogok". A szeretetre jellemző az önkéntesség. Jézus kijelentéseiből nem csinálhatunk szabványt; de mikor a Szent Szellem az Ő útján járat minket, akkor önkéntelenül is az Ő követelményei szerint járunk és ha visszanézünk, csodálkozunk a meghitt érzés önzetlenségén, amely bizonyítja, hogy az igazi szeretet kényszer nélkül való.

Természetünk hajlamos arra, hogy számítgassunk és mérlegeljünk, ezért a bizonytalanságban rosszat látunk. Úgy képzeljük, hogy valamilyen célra kell törnünk, pedig a szellemi életnek nem ilyen a természete. A szellemi élet természete az, hogy bizonyosságunk van a bizonytalanságban is, ezért sehol sem rakunk fészket. A józan ész azt mondja: "Tegyük fel, hogy ha ilyen helyzetben lennék..." Nem tudjuk belegondolni magunkat olyan helyzetbe, amiben még nem voltunk.

Az Úr ezt a megrendíthetetlen titkát megosztja azokkal, akik bíznak benne. "A te életedet ajándékul adom neked." Mi többet kívánhat az ember az életénél? Ez a legfontosabb. "Életedet ajándékul adom" - ez azt jelenti, hogy bárhová mégy, az életed megmenekül, semmi sem árthat neki. Oly sok embert foglyul ejt a dolgok látszata, ha nem is éppen a vagyon vagy bírni vágyás formájában, hanem Isten áldásait illetően. Mindennek el kell múlnia; de van valami sokkal nagyobb, ami sohasem múlhat el: "a Krisztussal az Istenben elrejtett élet" (Kol 3,3).