szellemiség

Maga Isten evangéliuma teremti meg azt az érzést, hogy szükségünk van rá. Pál mondja: "Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik..." - akik gazemberek? Nem, hanem "akik elvesznek, mert bennük e világ istene megvakította a hitetlenek gondolkodását" (2Kor 4:3). Az emberek nagy többsége az erkölcsösséget elérhetőnek tartja saját erejéből, nem érzik szükségét az evangéliumnak. Csak Isten teremti meg ezt a rászorultságot, addig nincs is tudatában az ember ennek, amíg Isten önmagát meg nem bizonyítja.

A személyiség az a sajátos, kiszámíthatatlan valami, amiről úgy beszélünk, mint ami mindenki mástól megkülönböztet minket. Személyiségünk mindig túlságosan szétágazó ahhoz, hogy át tudjuk fogni. Lehetséges, hogy az a sziget, amit a tengerben látunk, egy mélybe rejtett nagy hegynek a csúcsa. A személyiség ilyen sziget, mit sem tudunk a lent rejtőző nagy mélységekről, ennek következtében nem tudjuk önmagunkat felbecsülni, megismerni. Először ugyan azt gondoljuk, hogy igen, később azonban ráébredünk, hogy csak egy valaki van, aki megért minket, és ez a Teremtőnk.

A Galatákhoz írt levelében Pál nem a bűnnel foglalkozik, hanem azzal, milyen viszonyban van egymással a szellemi és a természeti. A természeti életnek szellemivé kell válnia azáltal, hogy odaáldozzuk, különben szörnyű hasadás áll be az életünkben. Miért rendelkezett Isten úgy, hogy a természetit fel kell áldozni? Nem rendelkezés ez, hanem az Ő beleegyező akarata. Az Ő rendelése az volt, hogy a természeti élet engedelmesség által formálódjék szellemivé. A bűn miatt kell a természetit odaáldoznunk.

A természeti élet nem bűnös. A bűnt kell megtagadnunk, hogy semmilyen formában ne legyen közünk a bűnhöz. A bűn a pokolhoz és az ördöghöz tartozik, én pedig, mint Isten gyermeke, a mennyé és Istené vagyok. Ebben az Igében nem a bűnnel való szakításról van szó, hanem a magamhoz való jogom, függetlenségem és önmagam igenlésének a feladásáról - ezen a fronton kell megvívnunk a harcot. Olyan dolgok ezek, amelyek a természeti oldalról nézve helyesek, nemesek és jók, de ezek tartanak vissza a legjobbtól, ami Istentől való.

Ne engedd meg magadnak a gondolatot, hogy az élet felszínén levő dolgokat nem Isten rendelte el. Azok ugyanúgy Istentől valók, mint a mély dolgok. Nem az Istennek átadott szíved veti meg azt, hogy természetesen élj, hanem az a vágyad, hogy másokban ezt a benyomást keltsd: te nem vagy felszínes. Ez biztos jele szellemi önhittségednek. Vigyázz, nehogy megvetés támadjon benned - mindig erről az oldalról jön -, és élő szemrehányásként járj a többiek közt, mert ők természetesebbek mint te. Őrizkedj attól, hogy mély embernek tüntesd fel magad.

Hogyan képzeled el a lelked megmentését? A szabadulás megtapasztalása valóban megváltoztatott mindent az életedben, többé nem nézed úgy a dolgokat, mint megszoktad azelőtt? Kívánságaid újak, a régi dolgoknak nincs hatalmuk többé feletted? A megtapasztalás egyik próbaköve az, hogy megváltozott számodra a dolgok fontossági sorrendje. Ha még mindig élnek a régi kívánságaid, nincs értelme újjászületésről beszélned. Ezzel csak önmagadat ámítod. Ha újjászülettél, Isten Szelleme valóságosan megbizonyítja a változást mindennapi életedben és gondolkozásodban.

Az a hit, amely ellentétben áll a józan gondolkozással, csak vakhit; az a józan gondolkozás pedig, amely ellentétben van a hittel: észuralom. A hitben való élet ezt a kettőt helyesen kapcsolja össze. A józan ész nem hit és a hit nem józan ész. A kettőnek egymáshoz való viszonya szerint vagy természeti, vagy szellemi az ember, ösztönei alapján él, vagy ihletettségben. Jézus Krisztus soha semmit nem mondott a "józan ész" alapján, hanem kijelentésből, amely eléri azt a partot, ahol a józan ész csődöt mond.