„Azért, mivel ilyen szolgálatban vagyunk...nem csüggedünk el" (2Kor 4,1).
Isten legmagasabb célját vajon a kegyelmi ajándékok szolgálatában vagy az élet szolgálatában látjuk? A gyülekezetek ideiglenes építését sokan szolgálhatják csodálatos kegyelmi ajándékokkal, ám itt Pál előre mutat a legdicsőbb dologra. Ez a Krisztusból való élet közvetítése, azé az életé, mely átment a halálon. Nem a kegyelmi ajándékok, hanem a kereszt munkája határozza meg egy ember értékét.
„Kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk" (2Kor 4,8).
„Mikor Ábrahám kilencvenkilenc esztendős volt, megjelent az Úr Ábrahámnak és mondta neki: Én a mindenható Isten vagyok, járj énelőttem és légy tökéletes" (1Móz 17,1).
Isten ezt nem az erős Ábrahámnak mondotta, aki Izmáelben fiút tudott felmutatni. Ő megvárta, míg szolgája egészen tehetetlenné vált, és még ha akarta volna sem lett volna képes ezt megismételni. Ekkor, és csak ekkor lépett oda hozzá Isten, hogy mint Mindenható Isten jelentse ki magát.
Az erkölcsi törvény nem veszi figyelembe gyarló emberi voltunkat, nincs tekintettel örökölt hajlamainkra és gyengeségeinkre. Megköveteli, hogy teljesen erkölcsösek legyünk. A törvény soha nem változik, a legnemesebbtől és a leggyengébbtől is ugyanazt követeli. Az Istentől rendelt törvény nem változik sem a nemesebb, sem a gyengébb emberrel szemben. Nem mentegeti mulasztásainkat, ugyanaz marad minden időben és az örökkévalóságban is. Ha erre nem ébredünk rá, azért van, mert nem vagyunk elevenek. Amint megelevenedünk, látjuk, hogy az életünk kész tragédia.
„Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!" 1Korintus 10,31
Gyengeségünk azért olyan értékes, mert helyet készít az isteni erőnek. Soha nem ismertük volna fel a kegyelem erejét, ha nem éreznénk természettől való gyöngeségünket. Áldott legyen az Úr a testünkbe szúrt tövisért, és a Sátán kísértéseiért, mert mindezek Isten kegyelméhez hajtanak bennünket.
Elég különös ez az igehely, de lehet olyan olvasó, akinek van elég hite a megértésére. Bárákot, a férfit harcra szólította Isten, de ő csak azzal a feltétellel volt hajlandó hadba indulni, ha Debora is vele megy. Ezért az Úr elhatározta, hogy ezt a harcot egy asszony harcává teszi. Ezzel ítélte meg Isten a férfi gyávaságát, így szerzett magának nagyobb dicsőséget, népe ellenségeinek pedig nagyobb szégyent.
EZ az ellentétek fejezete. A világosság szemben áll a sötétséggel (1-6. v.), a gyengeség az erővel (7-14. v.), a szenvedés a dicsőséggel.
Jósáfát megtanulta a leckét. Most előbb megkérdezte az Urat, mielőtt megütközött volna a nagy szövetséggel. Elmondja az Ige, hogy "félt", mert tudta, hogy ez a veszedelem az isteni harag kifejezése; vö. 19,2. Felszólította a nemzetet, hogy imádkozzon és böjtöljön, 20,3-4. Ez a nemzeti önmegalázkodás cselekedete volt, amely magában foglalta a vétkezés beismerését. Azzal a szándékkal, hogy segítségül hívja Isten könyörületét, egész Júda összegyűlt imádkozni. Lényeges volt a közösség. Jósáfát példát mutatott, vezetve a nép imádságát.
Adónia (a protestáns új fordítás szerint: Adónijjá), Dávid negyedik fia Hebronban született, amikor apja Júda királya volt. Anyját Haggithnak hívták. Adónia életét főleg az a hiábavaló törekvés töltötte be, hogy megszerezze apja trónját. Bátyjait, Amnont és Absolont már megölték. Volt egy másik bátyja is, Kileáb. A Szentírás csak Kileáb születését említi meg (2Sám 3,3 és 1Krón 3,1, ahol őt Dánielnek nevezték). Fel kell tételeznünk, hogy ő is meghalt. Adónia apja trónjának örököseként látta magát az elsőszülöttségi jog alapján.