bizalom

A JEREMIÁS SIRALMAINAK minden fejezete egy költemény, tragikus siralom Júda szenvedései miatt. Jeremiás szelleméből olyan sok van annak nyelvezetében, hogy nehéz lenne tagadni az ő szerzőségét. Jeruzsálem lerombolását és Júdának Kr. e. 587-ben történt pusztulását igen eleven kifejezésekkel siratja meg. Bűn és lázadás volt az ok, szenvedés és száműzetés az eredmény; mindkettő szívszaggató kiáltásra ösztönzi a prófétát.

MA KÉT ÉRDEKES gondolattal foglalkozunk. Először az ígéret földjére vonatkozó boldog jövendő vízióját látjuk, a várt helyreállítás jelét. Ezután az Úr dicsőítésének hangját halljuk jóságáért és irgalmáért. Így kiemelkedünk a homályból, a balsors közvetlen történetéből a dicsőségbe, Isten népe végső beteljesülésére és áldására.

EZÉKIÁS „BÍZOTT AZ ÚRBAN, Izráel Istenében", úgy, hogy nem volt hasonló őelőtte, sem az ő napjai után, 2Kir 18,5. Rossz apának volt a jó fia. Akház, az apja, eladta önmagát és Júdát az asszíriaiaknak. Elhagyta Jahve imádatát, 2Kir 16,10-18. Ezékiás helyreállította az imádatot és fellázadt Asszíria királya ellen, megtagadva, hogy hűbéres király legyen. Következésképpen Asszíria királya Júda ellen vonult. Két alkalom volt, amikor az asszíriaiak feljöttek Jeruzsálem ellen; hasonlítsuk össze gondosan a következő igehelyeket: 2Kir 18,1-37; 2Krón 32,1-21; Ézs 36-37.

ÉZSAIÁS NAPJAIBAN Júda és Jeruzsálem az asszíriai megszállás fenyegetése alatt élt. Azoknak a napoknak félelmetes eseményei azonban rosszabb események árnyékát vetítették előre, amikor majd az országot lerohanják, és a várost pogány hadseregek veszik körül, Lk 21,20.

ENNEK AZ IGESZAKASZNAK a lényege az 5. és 6. versben található, de az a gyermeki bizalom, amely ott látható, valójában az 1-4. v. egészséges tanításában gyökerezik, és bátor engedelmességgel fejeződik ki, pl. a 9. versben. Itt három negatív parancs található. Azt mondja nekünk, hogy „el ne felejtkezzél", 1. v. Néha a feledékenység súlyos következményekkel jár. Könnyen elfelejtjük, amit csupán hallunk; legjobban arra emlékszünk, amit cselekedetekre váltottunk. Figyelmeztet bennünket az 5.

PÁRÁN PUSZTÁJÁBAN TÁBOROZVA, 4Móz 12,16 (13,1); vö. 4Móz 10,12, amely viszonylag közel volt Kánaán határához, az izraeliták pusztai vándorlásuknak döntő fázisához érkeztek. Úgy tűnhet, az Úr parancsolta nekik, „hogy kémleljék meg a Kánaán földét", 4Móz 13,1-2, de ők azt mondták, hogy „Küldjünk embereket előre, hogy kémleljék meg nekünk azt a földet", 5Móz 1,22. Az Úr maga már „kinézte nekik", Ezék 20,6. Ez a kikémlelés nem Istentől, hanem az ember akaratából történt, és az emberi elhatározás katasztrófával végződik.