büszkeség

"Nála maradtak azon a napon." Körülbelül ennyi az egész, amire legtöbben eljutottunk; aztán felriadunk az adott körülményekre, felébred önzésünk és máris odavan a Jézusban maradás! Pedig nincs az életben olyan állapot, amikor nem maradhatnánk Jézusban.

Jézus Krisztus diadalmenetben vonult be Jeruzsálembe. A város alapjáig megmozdult, de idegen isten lakozott benne: a farizeusi büszkeség! Ez a farizeusság vallásos és egyenes volt, de mégsem volt más, mint "meszelt sír".

Senki sem lehet egységben addig Jézus Krisztussal, amíg nem kész arra, hogy bűnein kívül a dolgok egész szemléletét is átadja. Ha Isten Szellemétől felülről születtünk, akkor először elengedünk, azután megragadunk. Ennek első mozzanata minden igényünk feladása. Az Úr nem azt akarja, hogy jóságot, kitartást, becsületességet vigyünk neki, hanem a valóságos, igazi bűneinket; ez minden, amit elvehet tőlünk. És mit ad értük cserébe? Valódi, igazi igazságosságot.

Vele való egyedüllétünk. Jézus Krisztus nem azért von félre minket, hogy egész idő alatt magyarázzon nekünk. Mindent csak akkor tár fel előttünk, ha már meg tudjuk érteni. Mások élete példázat nekünk: Isten kibetűzteti belőlük a saját lelkünket. Lassan halad ez a munka, úgyannyira, hogy Istennek az egész életünk idejére és az örökkévalóságra is szüksége van ahhoz, hogy valakit tervéhez formálhasson. Az egyetlen mód arra, hogy Isten felhasználhasson minket az, ha engedjük, hogy saját jellemünk girbe-görbeségein és hasadékain végigvezessen.