Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Fil 4,7)
Az imádság meghallgatása nem mindig azt jelenti, hogy Isten teljesíti a kéréseinket, hanem hogy az ő különös békessége betölti a szívünket. E békesség oka nem a hívő tudatlansága, mintha nem látná a lehetséges veszélyeket. Inkább az, hogy miközben jól ismeri a valóságot, ismeri a mindenható Istent is. Az imádság, mint egy mágnes, Isten közelébe vonzza, s vele közösségben mindennek egészen más a súlya. Ebben a közösségben védelmet, biztonságot, békességet kap a hívő.
Dávid nagyon nehéz helyzetbe került, amikor Absolon fellázadt ellene. Menekült egy maroknyi hozzá hű emberrel, a szabad ég alatt aludtak, minden irányból veszedelem leselkedett rájuk, s ő mégis így imádkozott: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!" (Zsolt 4,9)
Ez a békesség valóban minden értelmet meghalad, ez a békesség az, amit Jézus ígért a benne hívőknek: „az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen" (Jn 14,27). Ez a békesség az, amikor az embernek - Reményik Sándorral szólva - lehet, hogy „nyugalma nincs, de békessége van".
A helyes imádkozás során egy csere megy végbe az ember szívében: Isten kiveszi belőle a félelmet, szorongást, nyugtalanságot, és adja helyébe az ő békességét.
Ennek a békességnek a gyökere az, hogy Isten „megbékéltetett minket önmagával Krisztus által", nem tulajdonítván nekünk a vétkeinket (2Kor 5,18-19). Aki ezt hittel komolyan veszi, a szíve annyira megtelik ezzel a békességgel, hogy az másokra is kiárad.
Istenem, add nekem ezt a békességet, hogy továbbadhassam másoknak is!