Nem jött még el az én órám. (Jn 2,4)
Meghívták Jézust és tanítványait is egy menyegzőre Kánába. A többnapos együttlét során elfogyott a bor. Nagy szégyen lett volna a háziaknak, ha ezt kénytelenek bevallani. Anyja szólt Jézusnak: nincs boruk. Ő nem azonnal, de segített: a nagy mosdóedényekben levő vizet borrá változtatta. - Mi a tanulságos Jézus magatartásában, és mi Máriáéban?
Jézus mindenkihez elment, aki hívta. Nem volt személyválogató. És mindenütt áldás kísérte a jelenlétét. Elment ebbe a lakodalomba is, elment Lázár sírjához, együtt evett a megvetett vámszedőkkel, de elfogadta egy tekintélyes farizeus meghívását is. Én meghívtam-e már Jézust, hogy együtt éljek vele?
Jézus a menyegzőn részt vett rokonai örömében, de nem duhajkodott, nem részegeskedett, ott is az maradt, aki: Isten szent Fia, aki mindenben Atyjától függött. Abban is, hogy mikor és hogyan segít a bajba jutottaknak. És ebben nem sürgethette őt sem a szükség, sem anyja kérése - amikor az Atya mondta, akkor segített. Ez nem rám és nem rád tartozik - mondta Máriának.
Ő tehát nem volt közömbös a kis emberek hétköznapi problémáival szemben, átérezte, hogy milyen kellemetlen lenne nekik, ha nincs több bor, de csak azt tette, ami a küldetésével összhangban volt, amit az Atya parancsolt neki. Ezért lett ennek a gyümölcse ez: meglátták az ő dicsőségét, és hittek benne tanítványai.
Mennyire függnek döntéseink, akcióink Istentől? Aki így figyel rá, és engedelmeskedik neki, annak az élete szintén Isten dicsőségét és mások javát fogja szolgálni. Vajon mi is minden helyzetben ugyanazok maradunk?