...többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem... (Gal 2,20)
Az emmausi tanítványok története azt is mutatja, hogyan változik meg a személyes névmások sorrendje, ha valaki újjászületik.
Vannak, akik így gondolkoznak: a sorrend én, én, én. Ez a kisgyerekekre jellemző, ebből ki kellene nőni. A szomorú valóság azonban az, hogy sok felnőtt is megmarad ezen az éretlen, gyerekes, infantilis szinten.
Az általános persze ez: én, te, ő. S ha az „ő" Istent jelenti, akkor az sok ember életéből hiányzik. Nem tagadják Istent, csak semmibe veszik, negligálják. Ez volt jellemző az emmausi tanítványokra is: állandóan magukról beszéltek, hogy ők mit éreznek, mit veszítettek, mit éltek át, mi bántja őket. Másokról csak rosszat tudtak mondani, Jézus pedig már nem létezett számukra, hiszen megfeszítették.
S amikor megnyílt a szemük? Tele lettek Krisztussal: ő hogyan lépett melléjük, ő mit mondott, mit tett, feltámadt... Jézus lett a nagy Ő, aki az első helyre került életükben. Utána következtek a többiek, akikre korábban nem is gondoltak: vajon mi van velük, szomorkodnak, mert ők is azt hiszik, hogy Jézus halott. Menni kell hozzájuk, vinni az örömhírt, mégpedig azonnal, így fáradtan is, nem számít, mibe kerül, nem szabad magukra hagyni őket. Az ő után jött tehát a te.
És az én? Nincs is róla szó. Hova lett? Meghalt: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve. Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem..." Nem én vagyok a fontos, hanem ő. És ezért tudok önfeledten szolgálni másoknak. Eközben leszek magam is egyre inkább azzá, akivé ő akar formálni, „..kiformálódik bennetek a Krisztus." (Gal 4,19)