...fölállította az Úr énekeseit, akik szent öltözetben dicsérték őt, és az arcvonal előtt vonulva így énekeltek... (2Krón 20,21)
Ez alkalommal egészen szokatlan módon adott győzelmet Isten az ő népének. Miután böjtöltek és imádkoztak, Jósáfát „seregei" előtt mentek az énekes léviták „szent öltözetben", és dicsőítették az Urat, utánuk a nép. Velük szemben az ellenség. Jósáfát bátorította az embereket: higgyetek az Úrban, és higgyetek az ő prófétáinak! - akik ugye azt mondták, hogy ez az Úr harca lesz.
S akkor valami viszály támadt a szövetségesek seregében, váratlanul egymásnak estek, és lekaszabolták egymást. „Senki sem menekült meg." Jósáfát emberei összegyűjtötték a zsákmányt, és utána megint hálaadó istentiszteletre gyűltek össze.
A nem hívő ember ezt mondja: ilyen esetben nem imádkozgatni kell, hanem rendbe hozni a fegyvereket, haditervet készíteni és küzdeni. Imádsággal még senki sem nyert meg csatát, az csak a kegyesek pótcselekvése.
A vallásos ember így szól: az imádság a papok dolga, azt a templomban kell gyakorolni ünnepi istentiszteletek alkalmával. Más az ünnep, és mások a profán hétköznapok.
Jósáfát szerint a hívő ember élete egységes, nem válik így ketté. Ő az istentiszteletet is behozza a hétköznapokba. Nem száműzi az imádságot a templomba, hanem templommá lesz még a harctér is: ott is hangzott a léviták Istent magasztaló éneke. S hangzott az imádság ütközet előtt, a győzelem után - mindig.
Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember tétlen, és várja a sült galambot. Hanem hogy mindig azt igyekszik tenni, aminek Istentől rendelt ideje van, s amit Isten parancsol neki. Van, amikor erejét megfeszítve dolgozik s van, amikor hittel várja, hogyan teljesíti Isten az ígéreteit. Sok erőlködéstől, kudarctól és mulasztástól megmenekülnénk, ha ezt gyakorolnánk.