...ő pedig körülnézett, és meggyógyult, és tisztán látott mindent.(Mk 8,25)
A Genezáret tava északi csücskénél feküdt Betsaida. Élt ott egy vak ember. A fogyatékkal élők helyzete akkor több ok miatt is nyomorúságos, megvetett volt. Egyszer valaki Jézushoz vezette őt, hogy érintse meg, s Jézus meggyógyította.
A Biblia azt mondja, hogy mióta Istentől elszakadtunk, mindnyájan lelki vaksággal születünk. Egymásra sem vagyunk tekintettel olykor, keresztülnézünk egymáson, gyakran észre sem vesszük a másik embert, sok összeütközés is történik emiatt. A valóság láthatatlan, lelki részét pedig egyáltalán nem érzékeljük. S azt állítjuk, hogy amit nem látunk, az nincs.
Nagy dolog, ha valaki Jézushoz fordul a vakságával. Ő többet adott ennek az embernek, mint amit vártak. Csak egy érintést kértek tőle, de Jézus kézen fogta, kivezette a sokaságból, különleges kezelésben részesítette, s addig nem hagyta magára, míg meg nem gyógyult.
Ebben az esetben nem egyszerre történt a gyógyulás. Előbb csak úgy látta az embereket, mintha járkáló fák lennének. Ez ma is gyakori, hogy tárgynak tekintik az emberek egymást. Isten azt akarja, hogy mi embernek lássuk a kisgyerekeket is, a párunkat, az idős szülőket, a fogyatékkal élőket is, akik nem arra valók, hogy használjuk őket, hanem hogy kölcsönösen szeressük és tiszteljük egymást. És lássuk mindenkinek az értékét.
Jézus nem hagyja ott ebben a félkész állapotban ezt az embert. A fél megtérés dupla nyomorúság. Mi se érjük be azzal, hogy valamit már tudunk a Megváltóról! Engedjük, hogy segítsen világos látásra! Hogy tudjunk józanul számolni a láthatókkal, de számoljunk hittel a láthatatlanokkal is, magával az élő Istennel! Mózesről olvassuk, hogy „erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant" (Zsid 11,27 - Károli).