Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. (2Tim 4,6)
Valaki ezt mondta: milyen kár, hogy végigrohanjuk az életet, nem is tudjuk, mit jelentett volna élni, és utána készületlenül zuhanunk a sírba. Pál apostol nem így tett. Ő a Krisztusban élt, és így is készült meghalni.
Aki Krisztusban (a vele való lelki közösségben) él, az nehéz körülmények közt is boldog. Aki Krisztusban él, Krisztusban is hal meg. És aki Krisztusban hal meg, az azután is boldog. Mert „boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg" (Jel 14,13). De csak azok halnak meg az Úrban, akik vele járták végig földi életük útját is.
Amikor Pál utolsó levelében erről ír lelki gyermekének, Timóteusnak, egy nagyon kifejező szót használ: elköltözésem ideje elérkezett. Akkor használták ezt a szót, amikor a nomád pásztorok szedték a sátorfájukat, és más legelőre indultak. Vagy amikor eloldották a hajót, és új kikötőbe indult. Nem a semmibe, hanem meghatározott, biztos helyre.
Ránk sem a megsemmisülés vár, amikor meghalunk, hanem folytatódik a létünk: Krisztussal vagy nélküle. Ez az örök élet vagy az örök kárhozat. Itt dől el, hogy mi lesz a folytatás. Ritkán gondolunk erre őszinte komolysággal.
Aki Krisztusban van, annak a meghalás nem az élet végét jelenti, csak a mulandóság végét. Mindannak a befejezését, ami itt rossz volt. Ezért ilyen nyugodt Pál és minden hívő ember. Aki arra használta földi életét, amire kapta, teljes békességgel hagyja itt. És aki már itt átment a halálból (az Isten nélküli létből) az életbe, az maga mögött tudja a halált, csak a meghalás (a biológiai halál) van előtte, az pedig még közelebb viszi Krisztushoz.
Akinek az élet Krisztus, annak a meghalás nyereség (Fil 1,21). És nekem?