Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére... (Jer 2,2)
Mindenkire jellemző, hogy mire emlékszik és mit felejt el (illetve mit szeretne elfelejteni) a múltjából. A legtöbben emlékeznek az elszenvedett sérelmeikre és a véghezvitt hőstetteikre. Ezeket aztán többféle változatban adják elő, s lassan maguk sem tudják, hogy pontosan mi hogyan is történt. De szeretjük elfelejteni a kellemetlen emlékeket, kudarcokat, hibákat, bűnöket. Ezek aztán néha előtörnek egy-egy álomban vagy váratlan pillanatban, de újra lenyomjuk őket a tudatalattiba.
És mire emlékszik Isten? Emlékszik népe hűségére. Amikor szövetséget kötött Izraellel, az örült ennek, és ragaszkodott Istenhez. Olyan volt ez, mint a jegyesség, az egymás iránti szeretet jellemezte. - Aztán elromlott a kapcsolat, mert Isten népe a pogány népek bálványait is kezdte tisztelni. Ezzel megcsalták az Urat, hűtlenné váltak hozzá. Ez fájdalmas emlék, ami Isten ítéletét hívja ki. - Isten azonban kész megbocsátani a hűtlenséget. És a megbánt és elhagyott bűnre nem akar többé emlékezni. Amit ő megbocsátott, arra nem hivatkozik, az nem választ el tőle, „nem gondolok többé vétkeikre" - ígéri (Jer 31,34). Isten nem felejt, csak nem említi többé.
A Biblia minket is erre bátorít. Először is arra, hogy Isten jótetteit, csodáit ne feledjük el. „...ne feledd el, mennyi jót tett veled!" (Zsolt 103,2) Tartsa frissen a hálaadásunkat és Istent magasztaló imáinkat az emlékezés! Ez egyben bátorít arra, hogy bízzuk rá nyugodtan a jövőnket is.
Felejtsünk el viszont minden ellenünk elkövetett bűnt! Ezeket a tartozásokat el lehet engedni, ahogyan Isten is eltörölte az ellenünk szóló adóslevelet, amikor Jézus meghalt értünk (Kol 2,14).
A megbocsátott, elrendezett vétkeket pedig nem szabad többé felemlegetni, családon belül sem, ahogyan Isten is a tenger mélyére veti a mi megbánt vétkeinket.