Szeressétek ellenségeiteket..., hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai... (Mt 5,44-45)
Jézus egy idézettel kezdi: „megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet." Ez azonban nem az Ószövetségből vett idézet, ott nincs ilyen gyűlöletre felszólító mondat, hanem az akkori torz gondolkozás szülötte. Ezzel szemben folytatja Jézus így: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket..." Az őszinte ember ezt kérdezi: szépen hangzik, de ki képes rá?
Kit tekintünk ellenségnek? Aki az életharcban szemben áll velünk, aki rossz szándékkal, ártó indulattal közeledik, aki akadályozza terveink megvalósulását, nehezíti érvényesülésünket, zavarja nyugalmunkat. Kinek vagyok én ellensége? Isten nemcsak a tetteink alapján minősít, hanem a szív szándékai alapján is!
És milyen szeretetről van itt szó? Nem arról, ahogyan az anya szereti gyermekét, egyik szerelmes a másikat, hanem ahogyan Isten szeret minket. Ennek az agapé szeretetnek a feltétele és forrása nem abban van, akit szeretnek, hanem abban, aki szeret. Oka csupán az, hogy a másiknál szüksége van rá. Ez nem a szív ösztönös mozdulata (mint a gyermek vagy a szerelmes iránti szeretet), hanem az akarat tudatos engedelmessége. Erre is érvényes Jézus szava: új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást (Jn 13,34).
És mégsem keserves parancsteljesítés az ellenség szeretése, hiszen az, aki már Isten szeretetét megtapasztalta és befogadta, mintegy átengedi magán ezt a szeretetet. Erre csak Isten újjászületett gyermekei képesek. Ezért ez nem az ő érdemük vagy teljesítményük, hanem kiváltságuk. Így olvassuk a folytatásban: „hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai".
Azért szerethetjük ellenségeinket, mert „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által" (Róm 5,5).