Most már a király jár előttetek, én pedig megöregedtem és megőszültem... (1Sám 12,2)
Sokak problémája, hogy nehezen tudnak visszavonulni. Van, aki belebetegszik abba, hogy nyugdíjba kell mennie. Az idős Sámuel próféta szép példát ad arra, hogyan teszi ezt Isten gyermeke.
Ő Kr. e. 1000 táján élt, és népének legjelentősebb lelki vezetője volt évtizedeken át. Amikor úgy látta, eljött visszavonulásának ideje, egy megrendítően őszinte, szép beszéddel búcsúzott az emberektől (1Sám 12). Három megállapítást tesz önmagáról, ebből ma az elsővel foglalkozzunk: megöregedtem és megőszültem.
A tények józan megállapítása ez. Isten gyermekeit mindig jellemzi a józan egyszerűség. Az élet rendje az, hogy megszületünk, felnőtté válunk, aztán megöregszünk, és végül elmegyünk a minden földiek útján. Ezt a rendet Isten szabta meg, így a megöregedés sem tragédia, hanem isteni rend. Aki ezt tőle elfogadja, az nem akarja ezt tagadni, késleltetni, az ellenkezőjét mutatni, mert azzal csak nevetségessé válik. Vállalja természetesen az ezzel járó kellemetlenségeket is.
Az Istenre figyelő ember pedig felismeri azt is, mikor kell abbahagynia, amit egész életén át gyakorolt. Sámuel ezért mondja: itt az új vezető, Saul, átadom neki a munkámat. Jobban szerette volna, ha a fiai követik őt, és Saul ellen is több kifogás felmerülhetett (Sámuel egyáltalán nem helyeselte, hogy a nép pogány mintára királyt választott), de így alakult, elfogadta, s ő visszalépett. Nem sértődötten, hanem emelkedetten és józanul. Neki soha nem saját személye volt fontos, hanem mindig, most is Isten dicsősége és a nép jövője.
Sáfárnak tekintette magát. Amit Isten rábízott, igyekezett hűséggel elvégezni. Most más folytatja. Lehet, hogy másként fogja csinálni. De a lényeg nem változik: Isten az marad, aki volt. Sámuel nem nélkülözhetetlen, Isten nélkülözhetetlen, de ő hű marad népéhez. Isten állította be őt a munkába, és most ő hívja vissza. Ez így van jól.