Meddig rejted el orcádat előlem? Meddig kell... bánkódnom szívemben naponként? (Zsolt 13)
Dávid kezdett belefáradni abba, hogy Saul király féltékenyen üldözte, és Istenhez fordult: meddig tart ez, Uram? Meddig kerekedik fölém ellenségem?
Sokunk szívében megszólalnak ilyen kérdések. Meddig várjak még, hogy legyen társam, szülessen gyermekünk, békén hagyjon, aki gyötör, megszabaduljon egy családtag a szenvedélyéből...
Illik ilyet kérdezni egy hívő embernek? Illik, nem illik, kérdezi. Csakhogy Dávidnak ez a rövid imádsága egészen más lelkületről árulkodik, mint ha nem lenne istenfélő ember.
Először is Istent kérdezi. Nem róla beszél másokkal, hanem neki önti ki a szívét. Úgy, mint aki mást is megbeszél vele, nemcsak most, a bajban, türelme fogytán jön hozzá, ők beszédes kapcsolatban vannak. E kapcsolatnak csak egy része az, hogy most kérdez. Uramnak szólítja, és ezzel elismeri, hogy élete az ő uralma alatt van, és ez nagyon jó.
Kérdez. Nem vádol, nem kér számon semmit Istenen, hogy hogyan engedheti meg... Tudja, kivel beszél. Teljes tisztelettel és bizalommal szól hozzá. „Mert én hűségedben bízom..."
Ezért egészen bizonyos abban, hogy választ és szabadítást fog kapni, „...szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem." De hiszen még nem tett semmit! Dávid a bekövetkező segítségben olyan bizonyos, hogy előre megköszöni. Ő valóban ismeri Istent, és bízik hűségében.
Szabad bármit kérdeznünk az Úrtól. Aki ilyen hittel borul elé, az megérti: addig tart nehéz helyzete, amíg a javára van, s amíg ebben is felragyog majd Isten dicsősége.