"Hogy megnyisd szemeiket... hogy bűneik bocsánatát vegyék és osztályrészt azok között, akik megszenteltettek a bennem való hit által" (ApCsel 26,18).
Az egész Újszövetségben ez a vers foglalja össze a legnagyszerűbben Jézus Krisztus tanítványának missziói munkáját.
A kegyelem első, fejedelmi művét ezek a szavak foglalják össze: "hogy bűneik bocsánatát vegyék".
Amikor valakinek nincsenek személyes megtapasztalásai, ez majdnem mindig azért van, mert még sohasem kapott semmit.
Hogy valaki megszabadult-e, annak egyetlen jele az, hogy kapott valamit Jézus Krisztustól.
Nekünk, Isten szolgáinak, az a dolgunk, hogy felnyissuk az emberek szemét: hadd forduljanak a sötétség helyett a világosság felé.
De ez még nem szabadítás, csak megtérés: a felébredt ember fárasztó keresése.
Talán nem elhamarkodott állítás azt mondanom, hogy a névleges keresztyének nagy többsége ide tartozik: szemeik megnyíltak már, de még nem kaptak semmit.
A megtérés még nem újjászületés. Mai igehirdetőink elhanyagolják ezt a tényt.
Aki újjászületett, az tudja, hogy ez nem a saját elhatározásából történt, hanem azért, mert kapott valamit ajándékképpen a Mindenható Istentől.
Az emberek ígéreteket tesznek, fogadalmakat írnak alá, elhatározzák, hogy kitartanak a végsőkig, de mindez még nem a megváltott állapot.
A megváltás azt jelenti, hogy eljutottunk odáig, hogy kaphatunk valamit Istentől Jézus Krisztus teljhatalma által: mégpedig bűneink bocsánatát.
Ez után következik a kegyelem második hatalmas műve: "hogy a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek".
A megszentelődésben az újjáteremtett lélek önként átadja a magához való jogát Jézus Krisztusnak és teljesen azonosítja magát Isten törődésével mások iránt.