"Kit küldjek el és ki megy el nékünk? Én pedig mondtam: Itt vagyok én, küldj el engemet" (Ézs 6,8).
Isten nem Ézsaiáshoz intézte ezt a hívást; de Ézsaiás meghallotta, amikor Isten így szólt: "Ki megy el nekünk?"
Isten hívása nemcsak néhány kiválasztott embernek szól, hanem mindenkinek. Aszerint hallom vagy nem hallom Isten hívását, hogy milyen a fülem; és hogy mit hallok meg, az szellemi állapotomtól függ. "Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak" (Mt 20,16), azaz kevesen bizonyulnak választottaknak, olyan embereknek, akik Jézus Krisztus által kapcsolatba jutottak Istennel.
Ez nyitotta meg a fülüket és változtatta meg szellemi beállítottságukat, s azóta meghallják ezt a halk kérdést: "Ki megy el nekünk?" Nem arról van tehát szó, hogy Isten kiemel egy embert a többi közül azzal, hogy "menj te". Ézsaiást sem kényszerítette, de Ézsaiás Isten jelenlétében élt és mihelyt meghallotta a hívást, azonnal rájött, hogy nincs más hátra, mint egyetértve, szabadon ezt mondani: "Itt vagyok, küldj engemet!"
Verd ki a fejedből azt az elképzelést, hogy Isten ösztönzésekkel és bizonyítékokkal fog kényszeríteni. Nyoma sem volt abban a külső erőszaknak, ahogyan az Úr elhívta tanítványait. Csendes, állhatatos "kövess engem" szavát olyanoknak mondta, akik mindig teljesen éberek voltak. Ha engedjük, hogy a Szent Szellem szemtől szembe állítson minket Istennel, akkor - Ézsaiáshoz hasonlóan - mi is meghalljuk az Ő csendes, halk szavát és teljes belső szabadsággal mi is így válaszolunk rá: "Itt vagyok, küldj engemet!"