"De amikor az Istennek tetszett..., hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem..." (Gal 1,15-16).
Isten hívása nem valamilyen különleges szolgálatra szól. Lehet, hogy én így értelmezem, mert Isten természetével kapcsolatba jutva kialakult bennem, hogy mit szeretnék tenni Őérte. Isten hívása alapvetően az Ő természetét fejezi ki, az én szolgálatom pedig abból adódik, ami beleillik az én természetembe. A természetes élet elhívását Pál apostol így fejezi ki: "Amikor az Istennek tetszett, hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem, hogy hirdethessem Őt (azaz szentség által kifejezésre juttassam) a pogányok között...".
A szolgálat a mindenestül odaszánt élet túláradása; de erre nincs külön elhivatás. A szolgálat az a kicsiny, tőlem telhető rész: Isten természetével való azonosulásom visszhangja. A szolgálat életemnek természetes része. Isten kapcsolatba hoz önmagával, ezáltal megértem hívását és iránta való tiszta szeretetből megteszem, amit tehetek, de az nekem kerül valamibe. A szolgálat nem más, mint önkéntes szeretetajándéka az olyan lénynek, aki meghallotta Isten hívását. A szolgálat abban formálódik ki, ami a természetembe beleilleszthető: Isten hívása az Ő természetének kifejezője, ennélfogva amikor én elnyerem az Ő természetét és meghallom hívását, akkor az isteni természet hangja csendül ki mindkettőből és ez a kettő együttmunkálkodik. Isten Fia kijelenti magát bennem, és én - odaszánva magam neki - szolgálom Őt az élet hétköznapjaiban.