"Elválasztva Isten evangéliumának hirdetésére" (Róm 1,1).
Elhivatásunk elsősorban nem arra irányul, hogy szentté legyünk, hanem hogy az evangéliumot hirdessük. Az a legfontosabb, hogy felismerjük: Isten evangéliumának maradandó valóságként kell megvalósulnia. A valóság nem az emberi jóság vagy szentség, sem nem a menny vagy a pokol: a megváltás a valóság! A keresztyén munkásnak életbevágóan szüksége van arra, hogy ezt felismerje. Nekünk, mint munkásoknak, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a megváltás az egyetlen valóság. A személyes szentség már következmény és nem ok. Ha hitünket az emberi jóságra, azaz a megváltás következményére alapozzuk, akkor ha jön a próba, összeroppanunk.
Pál nem mondta, hogy magamagát választotta ki, hanem hogy "...az Istennek tetszett, aki elválasztott engem..." (Gal 1,15). Pál nem volt túlérzékeny a jellemét illetően. Amíg szemünk a magunk tisztaságára tapad, addig nem juthatunk közelebb a megváltás valóságához. Sok keresztyén munkás azért törik össze, mert inkább a maguk fehérsége után vágyódnak, mint Isten után. "Ne kívánd tőlem, hogy életem szennyes volta miatt kelljen foglalkoznom a váltság nyers valóságával; azt hiányolom: tegyen Isten valamit azért, hogy kívánatosabbá legyek saját magam előtt." Ha így gondolkozom, elárulom, hogy Isten evangéliumának valósága még nem is érintett meg engem; ez nem fenntartás nélküli átadás! Isten nem tud addig megszabadítani, amíg csak a magam jelleme érdekel. Pál nem gondol önmagával; fenntartás nélkül átadta magát arra az egyetlen célra, amire Isten kiválasztotta, hogy hirdesse Isten evangéliumát (vö. Róm 9,3).
Róm. 1 .1 Pál, Jézus Krisztusnak szolgája, elhívott apostol, elválasztva Isten evangyéliomának hirdetésére.
Gal. 1.15 De mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által,
Róm. 9.3 Mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az én atyámfiaiért, a kik rokonaim test szerint;