"Jó dolgot cselekedett énvelem" (Mk 14,6).
Ha a szeretet nem emel túl valakit önmagán, akkor nem is szeretet. Ha a szeretet mindig óvatos, mindig bölcs, mindig okos és számító és nem mutat túl önmagán, akkor egyáltalán nem szeretet. Lehet vonzódás, meleg érzés, de nincs meg benne a szeretet igazi természete. Hajtott-e már a vágy valaha, hogy tegyek valamit Istenért, nem azért, mert kötelességem, vagy mert hasznos, hanem csak azért mert szeretem Őt!? Felismertem már, hogy Istennek olyasmit vihetek, ami értékes neki? Vagy csak ábrándozom az Ő váltságának nagyságáról, pedig ezalatt egy sereg tennivalót elvégezhetnék? Nem istenien nagyszerű, csodának tekinthető dolgokból, hanem közönséges, egyszerű emberi dolgok elvégzéséből láthatja meg Isten, hogy valóban odaszenteltem magamat neki. Felébresztettem-e már valaha az Úr Jézus szívében azt az érzést, amit betániai Mária?
Néha mintha arra várna Isten, vajon tanújelét adjuk-e valamiben iránta érzett tiszta, hamisítatlan, igaz szeretetünknek. Az Istennek átadott élet többet ér a személyes szentségnél. A személyes szentség középpontja a saját tisztaságunk; gondosan ügyelünk arra, nehogy megbántsuk Őt azzal, ahogyan járunk, szólunk, vagy a megjelenésünkkel. De a teljes szeretet kiűzi mindezt, amikor igazán odaszenteljük magunkat neki. Meg kell szabadulnunk attól a beállítottságtól, hogy "hasznos vagyok". Meg lehetünk győződve róla, hogy nem vagyunk azok; ezzel megközelítjük az igazságot. Sohasem a hasznosság a kérdés, hanem az, hogy magának Istennek mit érünk. Ha átadtuk magunkat neki, Ő állandóan munkálkodik rajtunk keresztül.