"Mert hitben járunk, nem látásban" (2Kor 5,7).
Egy ideig tudatában vagyunk annak, hogy Isten törődik velünk, csak amikor Isten elkezd bennünket felhasználni vállalkozásaiban, szánalmas képet vágunk, próbákról és nehézségekről beszélünk. Holott Isten egész idő alatt a kötelességünket végezteti velünk, jelentéktelen emberekkel. Senki nem szeretne szellemileg jelentéktelen lenni, ha segíteni tudna magán. De elvégezhetjük-e kötelességünket, amikor Isten már bezárta az üdvösség kapuját? Sokan közülünk mindig szeretnének dicsfényben kivilágított szentek lenni, túláradó ihletettséggel, hogy Isten angyalai folyton velünk foglalkozzanak. Az aranyba metszett szent nem jó semmire; nem igazi, nem alkalmas a hétköznapi életre. Mi itt férfiak és nők vagyunk, nem földre szállt angyalok, hogy elvégezzük a munkát a világon, mégpedig azzal a végtelen hatalommal, amely szembe tud nézni a nehézségekkel, hiszen felülről születtünk.
Ha megpróbáljuk visszaidézni az ihletettség ritka pillanatait, ez annak a jele, hogy nem Istent magát keressük. Bálványunkká lettek azok a pillanatok, amikor Isten jött és beszélt hozzánk, és makacskodunk, hogy tegye meg újra, holott Isten azt kívánja, hogy hitben járjunk. Sokan közülünk leheveredve megállapítjuk: "Addig mit sem tehetek, míg Isten nem jelenik meg nekem". Nem fog megjelenni, és ihletettség nélkül kelünk majd fel anélkül, hogy Isten csak átfutóan is érintett volna. De azután meglepődünk: "Ó, hiszen Ő egész idő alatt itt volt és én nem is vettem észre". Ne élj a ritka pillanatoknak, azok csak meglepetések. Isten megérint majd minket sugallatával, amikor látja, hogy már nem vagyunk abban a veszélyben, hogy az elfordítana minket tőle. Nem kell szabályt csinálnunk a sugalmazás pillanataiból; szabályunk a kötelességteljesítés.