"Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért... Titeket pedig barátaimnak mondalak" (Jn 15,13.15).
Jézus nem azt kéri tőlem, hogy meghaljak érte, hanem hogy életemet engedjem át neki. Péter azt mondja: "Az életemet adom érted" (Jn 13,37) és így is gondolta; nagyszerű érzéke volt a hősiesség iránt. Baj volna, ha képtelenek lennénk hasonló kijelentést tenni, mint Péter. Kötelességérzetünkből csak akkor válnak tettek, ha hősiesen elszánjuk rá magunkat. Kérdezte-e már valaha tőled az Úr: "Leteszed-e az életedet énértem?" Sokkal könnyebb meghalni, mint napról napra letenni az életemet magas elhivatásom tudatában. Nem a ragyogó pillanatokért születtünk, de fényükben kell járnunk hétköznapi útjainkat. Jézus életében csak egy ragyogó pillanat volt: a megdicsőülés hegyén, amikor másodszor is megüresítette önmagát a dicsőségtől és lejött a gonosz szellemektől megszállt völgybe. Jézus harminchárom éven keresztül mindig újra letette az életét azért, hogy az Atya akaratát cselekedje, és János azt mondja: "mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi testvéreinkért" (1Jn 3,16). Ez ellenkezik az ember természetével.
Ha Jézus barátja vagyok, önként és átgondoltan le kell tennem az életemet érte. Nehéz dolog ez és hála Istennek, hogy nehéz. Könnyű a váltságot elfogadni, mert az Istennek került sokba, de nehéz az életemmel bebizonyítani, hogy megváltott vagyok. Isten megment egy embert, megtölti Szent Szellemével és így szól: "Most munkáld ki, légy hű hozzám, noha a körülötted levő dolgok hűtlenségre csábítanak." "Titeket pedig barátaimnak mondalak." Légy hű barátodhoz, gondolj arra, hogy e testben élt életedben az Ő becsülete forog kockán.