"...a születendőt is szentnek hívják, Isten Fiának..." (Lk 1,35).
Van-e arra lehetőség, hogy Isten Fiának szent ártatlansága és egyszerűsége és az Atyával való egysége megvalósuljon énbennem, ha Ő megszületik az én halandó testemben? Ugyanaz történik meg minden szent életében is, ami akkor történt, amikor Isten Fia történelmileg megjelent ebben a világban. Isten Fia bennem csak Isten közvetlen cselekedete által születhetik meg, tehát én Isten gyermeke vagyok, és így gyakorolnom kell a gyermek jogát, hogy mindig szemtől szemben legyek Atyámmal. Mondom-e állandóan józan ész szerinti életemnek: "Miért akarsz engem Atyámtól elfordítani? Hát nem tudod, hogy nekem azokkal kell foglalkoznom, amelyek az én Atyám dolgai?" (Lk 2,49). Bárhogyan alakulnak is a körülmények - ennek a szent, ártatlan, örök gyermeknek kapcsolatban kell lenni Atyjával!
Eléggé egyszerű vagyok-e ahhoz, hogy ennyire egy legyek az Úrral? Élhet-e bennem a maga csodálatos módján? Isten is látja-e, hogy Fia kiformálódik bennem, vagy szépen félretoltam Őt? Ó, ezek a lármás idők! Mindenki kiáltozik, de miért? - Azért, hogy végezzék ki Isten Fiát! Ma semmiképpen sincs helye itt Isten Fiának, nincs helye az Atyával való szent közösségnek!
Imádkozik-e Isten Fia bennem, vagy én diktálok neki? Ő szolgál-e bennem úgy, mint amikor testben itt volt? Átéli-e bennem Isten Fia a szenvedéseit; hogy szándéka megvalósuljon? Minél többet tudunk meg Isten legérettebb szentjeinek belső életéről, annál inkább látjuk, hogy mi Isten terve: "betölteni, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek" (Kol 1,24). Ennek a "betöltésnek" az érdekében mindig van tennivaló.