"Íme, felmegyünk Jeruzsálembe" (Lk 18,31).
Természeti életünkben törekvéseink aszerint változnak, amint fejlődünk. Keresztyén életünkben a cél mindjárt az elején adva van és a végén is ugyanaz: az Úr a kezdet és a vég! Krisztussal kezdünk és vele végzünk - "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való... érett férfiúságra" (Ef 4,13) - nem a magunk elképzeléséhez, amilyennek mi gondoljuk el a keresztyén életet. Isten szolgájának nem kell arra törekednie, hogy hasznosítsa magát, vagy pogányokat térítsen meg; az ő célja az, hogy teljesítse Ura akaratát.
Urunk életében Jeruzsálem volt az a hely, ahol akaratát a legteljesebb mértékben átadta Isten akaratának - a kereszten. Ha ide nem követjük Jézust, nincs közösségünk vele. Az Urat Jeruzsálem felé vezető útján semmi sem csüggesztette el. Nem sietett át azokon a falvakon, ahol üldözték, és nem időzött ott sem hosszabb ideig, ahol áldották. Sem hála, sem hálátlanság egy hajszálnyira sem térítette el attól a szándékától, hogy Jeruzsálembe felmenjen.
"Nem feljebbvaló a tanítvány a mesterénél" (Lk 6,40). Ugyanezek történnek velünk is a mi "jeruzsálemi" utunkon. Isten munkája lesz nyilvánvalóvá általunk - emberek áldást nyernek, egy-kettő hálás lesz, a többség hálátlan -, de semmi nem téríthet el minket attól, hogy felmenjünk Jeruzsálembe. "Ott megfeszítették Őt" (Lk 23,33). Ez történt, amikor Urunk Jeruzsálembe ért, és ez az esemény a kapu a mi váltságunkhoz. A szentek útja nem a kereszten végződik, hanem az Úr kegyelméből a dicsőségben. De közben ez a jelszavunk: Én is felmegyek Jeruzsálembe.