"Avagy nem tudjátok-e, hogy... nem a magatokéi vagytok" (1Kor 6,19).
Az olyan embernek, akit Jézus Krisztus szenvedésközösségébe fogadott, nincs magánélete, "külön világa a világban". Isten betör szentjei magánéletébe és átjáróvá teszi őket Önmaga és a világ között. Egyetlen ember sem bírná ki ezt, aki nem él közösségben Jézus Krisztussal. Nem önmagunk számára szentelt meg minket; elhívott az evangélium közösségébe. A velünk történő dolgok nem a személyünket érintik - Isten mégis általuk von be a vele való szorosabb közösségbe. Hadd tegyen tetszése szerint! Ha ezt nem engeded, akkor akadály és fék leszel a világban végzett megváltói művében, ahelyett hogy a legcsekélyebbre is felhasználhatna.
Isten legelőször a rideg valóságra állít rá minket, mindaddig, amíg nem törődünk már azzal, mi lesz velünk személy szerint, csak Ő elérhesse váltságának célját. Miért ne járnánk szívettépő szenvedésekben? Ilyen kapukon át nyit Isten utat nekünk a Fiával való közösségbe. Legtöbben már első fájdalmas markolására összeesünk; leroskadunk Isten terveinek küszöbére és halódunk az önsajnálkozástól, a keresztyének együttérzése pedig a halálos ágyunkra segít. De Isten nem ezt akarja. Közel jön hozzánk Fia átszegezett kezének érintésével és ezt mondja: "Lépj közösségre velem; kelj fel és világíts!" - Mivel Isten csak összetört szívet használhat arra, hogy rajta keresztül vigye véghez célját a világban, akkor köszönd meg neki, hogy a szívedet összetörte.