"...Isten Fia, aki szeretett engem és önmagát adta érettem" (Gal 2,20).
Át kell harcolnunk magunkat érzéseinken és hangulatainkon, hogy saját vallásos megtapasztalásaink kicsinyes magánügyeiből kijussunk az Úr Jézusnak való feltétlen odaadásba. Gondold meg, kinek mondja az Újszövetség Jézus Krisztust, és azután gondolj nyomorúságos hitünk megvetendően közepes voltára! - "Csak még ezt vagy azt nem tapasztaltam meg." Gondold meg, mit követel a Jézus Krisztusba vetett hit: hogy minket hiba nélkül állítson Isten trónja elé, kibeszélhetetlenül tisztán, tökéletesen megigazítva és mélységesen megszentelve. Állj meg bátran, imádattal a hitben, Ő lett nekünk "bölcsességül és igazságosságul, szentségül és váltságul" (1Kor 1,30). Hogy is beszélhetnénk arról, hogy mi hozunk áldozatot Isten Fiáért! A pokolból és a kárhozatból mentett meg és mi még "áldozathozatalunkról" beszélünk?
Nekünk szüntelenül a Jézus Krisztusba vetett hithez kell átküzdeni magunkat; de nem az imaközösségi Jézus Krisztusba vagy egy könyv-Krisztusba, hanem az Újszövetség Jézus Krisztusába vetett hitünkig, aki testben megjelent Isten és akinek a lábai elé kellene esnünk holtan. Abban az Egyetlenben kell hinnünk, akitől minden megtapasztalásunk származik. Jézus Krisztus azt akarja, hogy maradéktalanul adjuk át és szenteljük oda magunkat neki. Mi soha sem tudjuk Jézus Krisztust megtapasztalni, sem megragadni saját szívünk határain belül, hanem hitünknek a belé vetett erős bizodalomra kell épülnie.
Így láthatjuk meg, mennyire nem tűri a Szent Szellem a hitetlenséget. Minden félelmünk gonosz. Félünk, mert nem akarunk hitből élni. Hogyan félhet vagy kételkedhet az az ember, aki egy lett Jézus Krisztussal?! Ellenkezőleg: győzelmes hitünk diadalénekét soha nem volna szabad abbahagynunk!