"...akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek" (1Kor 10,31).
A testté létel nagy csodája egy kisgyermekben megy végbe, a megdicsőülés nagy csodája újra leereszkedik a démonoktól megszállt völgybe, a feltámadás csodája pedig egy tengerparti reggelibe alázkodik bele. Ezek nem ellentétek, hanem Isten nagy kijelentései.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy keresztyén tapasztalatunkban valami csodálatosat várjunk; hősies érzéseink még nem jelentik azt, hogy hősök is vagyunk. Diadalmasan átmenni egy válságon egészen más, mint mindennap Istent dicsőítve élni, amikor annak nincs tanúja, nincs rivaldafény, amikor senki a legcsekélyebb figyelemre sem méltatja. Ha tán nem is kívánjuk a középkori szentek dicsőségét, mégis legalább annyit megkívánnánk, hogy az emberek megjegyezzék rólunk: "Milyen csodálatosan imádkozik ez az ember!" "Milyen kegyes, áhítatos asszony!" Amikor igazán odaszántad magad Jézus Krisztusnak, elérted azt a fenséges magaslatot, ahol már soha senki nem gondol arra, hogy észrevegyen téged, hanem csak azt az egyet veszik figyelembe, hogy Isten hatalma mindig újra kiárad rajtad át. "Csodálatos elhívást kaptam Istentől!" A mindenható Istennek kell testet öltenie bennünk ahhoz, hogy a legkisebb kötelességünket is Isten dicsőségére végezhessük el. Isten bennünk munkálkodó Szelleme az, aki emberi módon olyan tökéletesen a magáévá tesz, hogy az fel sem tűnik. A szent életének próbája nem a siker, hanem a hűség. Keresztyén munkánk céljaként a sikert akarjuk látni; pedig a cél az, hogy Istent dicsőítsük életünkkel. Istenben Krisztussal elrejtve éljünk emberi állapotunkban. A mi emberi kapcsolataink talaján látszik meg Isten tökéletes élete.