"Íme, mint a szolgák szemei uruk kezére, ...úgy néznek szemeink az Úrra, a mi Istenünkre" (Zsolt 123,2).
Ez a vers leírja, milyen a teljes ráhagyatkozás Istenre. Mint ahogyan a szolgák szeme mesterük kezére néz, úgy nyugszik meg a mi szemünk Urunk kezén és így ismerjük fel az Úr karját (Ézs 53,1). Szellemileg léket kapunk, ha tekintetünket levesszük Őróla. A hajótörést nem annyira külső nehézségek okozzák, inkább a képzelődésünk. A kelleténél jobban nyújtózkodtunk, lábujjhegyre állva próbáltunk Istenhez hasonlóvá lenni, ahelyett hogy alázatos emberek maradtunk volna. A valóságban pedig mégsem tudunk eléggé igyekezni.
Ha például válságba kerülsz, amikor bizonyos szellemi döntésre jutottál Isten előtt és ott van benned a Szent Szellem bizonyossága, hogy minden rendben van, de ahogy telnek a hetek és az évek, lassanként arra a következtetésre jutsz: "Belátom, talán mégis egy kicsit nagyhangú voltam." Jönnek barátaid, észemberek és azt mondják: "Ne légy bolond! Mi már akkor tudtuk, amikor szellemi ébredésedről beszéltél, hogy csak átfutó lelkesedés fogott el, nem maradhatsz meg ebben a feszültségben, ezt Isten sem várja tőled." Te pedig ezt mondod: "Igaz, lehet, hogy túl sokat vártam." Alázatosan hangzik ez a kijelentés, de a valóságban azt jelenti, hogy már nem hagyatkozol Istenre, a közben támadt világi véleményekre figyelsz. Fennáll az a veszély, hogy már nem bízol benne és nem Őrá emeled a szemed. Csak amikor Isten hirtelen megállít, akkor ébredsz rá, milyen kifosztott vagy. Ha léket kaptál, javítsd ki azonnal! Ismerd be, hogy valami közéd és Isten közé tolakodott és hozd rendbe azonnal.