"Ha visszatérsz, Izráel, ezt mondja az Úr..." (Jer 4,1).
Nem a külső világban dől el, hogy megnyerjük-e a csatát vagy elveszítjük, hanem az akarat rejtett világában, Isten előtt. Isten Szelleme megragad és arra kényszerít, hogy egyedül maradjak Istennel és Őelőtte megharcoljam a harcom. Amíg ezt meg nem teszem, a külső körülményeimben mindig vereséget szenvedek. Lehet, hogy ez a harc egy percig tart, de lehet, hogy egy esztendeig is! Ez rajtam múlik, nem Istenen. De ezt csak Isten előtt lehet megvívni, és nekem elszántan át kell mennem a lemondás poklán - Isten előtt. Semminek sincs többé hatalma azon az emberen, aki harcát Isten előtt megharcolta és győzött.
Ha így szólok: "Várok, amíg megfelelő helyzetbe jutok, majd akkor kipróbálom Istent", akkor semmire sem jutok. Lelkem csendjében kell a dolgot elintéznem Istennel, ott, ahova semmiféle idegen nem léphet be és aztán azzal a bizonyossággal mehetek tovább, hogy megnyertem a csatát. Ha ott bent elvesztem a csatát, olyan bizonyos, hogy csapás, katasztrófa és felfordulás következik, mint ahogy bizonyos Isten végzése. Azért nem nyerem meg a csatát, mert megpróbálom előbb a külső világban megnyerni. Állj Isten elé egymagad, harcolj Őelőtte, intézd el ügyedet ott egyszer s mindenkorra!
Más emberekkel szemben is úgy kell eljárnunk, hogy akarati döntésre bírjuk őket. Ez az út vezet az átadáshoz. Isten újra meg újra - nem gyakran, csak néha - válságba vezet minket. Ez lesz életünk nagy vízválasztója: vagy egyre hanyagabb és hasznavehetetlenebb keresztyének leszünk, vagy mindig jobban égünk Isten dicsőségéért: hogy a legvégsőt is odaszánjuk az Ő legfenségesebb céljáért.