Hatalmasokat dönte le trónjaikról és alázatosakat magasztal fel. Lukács 1, 52.
Isten akkor mutatta meg leghatalmasabban a kegyelmét, mikor annyira testté-vérré alázkodott, hogy még a természetes élet szemérem-dolgait sem nézi le, sőt a maga helyén lehető legmagasabbra dicsőíti a természetet, mely Ádámban és Évában a legalávalóbb gyalázattá lett.
Ha csak nézzük is a születését, s meggondoljuk azt a feltétlen komolyságot és véghetetlen szeretetet, mellyel a felséges Isten Szűz Mária asszonyi testében teremtő művét végzi, - eltakarodik minden bűnös vágy és tisztátalan gondolat. A föld megveti, az ég ezerszeresen felmagasztalja. Látnivaló ebből, hogy Isten megdicsőíti azt, amit az emberek megvetnek. Az alázatosakra tekint. Ahogy írva van: "Kérubokon ül és letekint a mélybe." A bethlehemi angyalok se mehettek fejedelmekhez és hatalmasakhoz, hanem néhány tanulatlan, alázatos laikust kellett felkeresniök. Pedig talán szívesebben álltak volna szóba a jeruzsálemi főpapokkal és írástudókkal, akik rengeteget tudtak Istenről. De nem! Szegény pásztorokat érdemesített e dicső kegyelemre. Holott a világ szemében senkik voltak. De mélyre is veti Isten azt ami nagy!
Mentsd meg a kevélységtől
Elbízott önhittségtől,
Uram híveidet;
Ints, hogy sokkal tartozunk,
Méltatlan szolgák vagyunk:
Oh adj alázatos szívet!