Segíts meg bennünket, Urunk, Istenünk, mert rád támaszkodunk! (2Krón 14,10)
Az ember ezt mondta: "Uram, könyörülj a fiamon, mert holdkóros. Elhoztam õt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani." (Mt 17,15-16)
Valahol csak prédikálják ezt az evangéliomot az egész világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az õ emlékezetére. (Márk 14,9)
Egészen hihetetlennek látszott ez a kijelentésed, amikor a kis betániai otthonban kimondottad. Az egész világ ugyan miért emlékeznék meg ennek a szegény falusi asszonynak a cselekedetérõl? És mégis így történt. Nem csoda, hiszen Te ígérted így.
Ha egyáltalában lehetséges volna az egész világból számbavenni mindazt a szeretet-áldozatot, amelyhez az idõk folyamán az indítást ez a kis történet adta, akkor tágulna igazán nagyra a szemünk. Amióta egyházad itt él a földön, azóta az önfeledt szeretetet képviselõ emberek sora sohasem szakadt meg. A sor élén áll ez az asszony.
Uram!
Mindez azért történt így, mert Te Mária ajándékát elfogadtad.
Látom: a döntõ sohasem az, amit én teszek. A kérdés ez: Te elfogadod-e? Nem az a fontos, amit én véghezviszek, hanem a fontos mindig az, amit az én fölhasználásommal Te akarsz véghezvinni. Ilyen módon mind a mai napig is megtörténhet, ami akkor történt: egy kis hétköznapi ember életébõl áldás fakadhat.
Hadd legyek ilyen!