Az Úr tudja, milyen hiábavalók az ember gondolatai. (Zsolt 94,11)
Ha valaki azt gondolja, hogy õ valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. (Gal 6,3)
Mindenható Istenünk, csak te ismerheted a helyes irányt, csak tõled tudhatom meg, merre találom életem helyes útját!
Készségesen áldozok neked, magasztalom neved, Uram, mert jó vagy. (Zsolt 54,8)
Oly sokszor hallani, hogy így beszélnek az Úrról: a "Jóisten". Milyen különös szókapcsolat, milyen hatalmas bölcsesség, mely a nép szájáról származik. Sok teológus és lelkész nem szereti ezt a szót, mert úgy érzik, lekicsinyli Istent, aki nemcsak jó, hanem még milliárdszor több ennél. Pedig jó az Úr, mert igazságot cselekszik szeretetben mindannyiunkkal. A mi Urunk nem a kellemes életérzés Istene, hanem azon jóságé, amely az emberi szenvedést és bûnt is inkább magára vette, minthogy teremtményeit elkárhoztassa. Talán nincs is szebb név õrá, aki maga a Jóság! Hisz õ maga a Megváltás.
Hogy miért van szükségünk erre a "jóságra"? Mert vétkeink kusza szálai fonják be életünket, finom selyme olyan pókhálóként kötöz meg, melybõl szabadulni nem lehet, csakis külsõ segítséggel. Pontosan ezen segítség miatt vagyunk még a háló legszorosabb gúzsában is biztonságban, mert a szabadulás ígérete és tapasztalata bátorsággal és bizalommal tölti el szívünket. Ha benne reménykedünk, és tudatosítjuk magunkban, hogy velünk van és segít, nincs olyan erõs szál, amit bár mi tekertünk magunkra, õ mégse tudná elszakítani. Értünk jött a háló veszélyébe, de õ biztosan fonja ki magát annak kötelékébõl, hisz ura annak, hisz Úr mindenek felett.
Dolgaim elõl rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.
(József Attila)
Uram, kérlek, add, hogy akaratod követhessem! Ámen.