Áldott az Úr, Izrael Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét. Lukács 1, 68.
Az első eljövetelkor Isten félelmes sűrű-fekete felhőben érkezett, tűzzel, füsttel, dörgéssel és harsonaszóval, oly döbbenetesen, hogy Izrael fiai rémült félelemmel mondták Mózesnek: "Te beszélj velünk és mi hallgatunk; de Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk." Akkor a törvényt adta nékik Isten. A törvény félelmetes: nem szívesen halljuk. A törvény rettenet a lelkiismeretnek, úgy hogy az ember sokszor szinte kétségbe esik tőle.
De volt második el jövetel is: a Krisztusé. Nem félelmetes, hanem szelíd. Nem döbbenetes, mint az ótestámentomban, hanem irgalommal teljes. Nem a magasban dördül meg szava, hanem emberré alázkodik. A Sinai-hegyen rettegni kellett tőle, karácsonykor örülni lehetett néki, ott mennydörgés kísérte, itt angyalének. Ott harsonaszóval jött, itt szánakozással. Ott rémület, itt vigasztalás, öröm és szeretet. Ott ezt halljuk: "Mindaz, ami a hegyet érinti, halállal lakoljon", itt pedig maga üzeni: "Mondjátok meg a Sion leányának: Imhol jön néked a te királyod." Lám ez a különbség a törvény és evangéliom között. A törvény haragot és gyűlöletet szül, az evangéliom pedig kegyelmet ad. A Sinai-hegy alatt Izrael fiai hallani se kívánták Isten szavát, most pedig nem tudunk betelni vele, olyan édes az. Azért ha félelem, vagy fájdalom gyötör, ne a Sinai-hegyre menekülj, hogy a törvény cselekedeteiben keress menedéket, hanem fordulj az evangéliomhoz. Mert csak az evangéliom szól így: "Bűneid meg vannak bocsátva, eredj el s többé ne vétkezzél!"
Isten tevé mindezeket.
Hogy lássuk, mennyire szeret.
Keresztyének, jer zengjetek,
Az Úrnak öröméneket!