Ha így határoz a Seregek Ura, ki hiúsíthatja meg? Ha kinyújtja kezét, ki fordíthatja vissza? (Ézs 14,27)
Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk. (Zsid 2,1)
Ha elcsügged a lelkem, benned bízom, Uram!
Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád. (Jón 2,8)
Emberségünkbõl kifolyólag sokszor átéljük a csüggedés iskoláját, minden keserûségével, fájdalmával és nehézségével együtt. Hol kisebb, hol nagyobb dolgok miatt. Ha ilyen helyzetbe kerülünk - mert bizonyosan voltunk már ilyenben, leszünk is benne, és az is lehet, hogy épp most vagyunk ilyen állapotban -, a kérdés ránk nézve az, hogy átengedjük-e magunkat a csüggedés állapotának, nyomasztó karmainak. Ha így teszünk, elkezdjük önmagunkat sajnálni, magunkba roskadunk, elzárkózunk mindenkitõl. S gondolatainkat leterhelik mindezekbõl fakadó negatív sugallatok: csak én lehetek ilyen szerencsétlen, miért pont velem történik ez, biztos ezért stb.? Mindez utat mutat-e csüggedésbõl való szabadulásra? Bizonyosan nem! Vegyük észre, ebben az iskolában Isten tanítani akar téged és engem, egyedül a vele való találkozás útján van a csüggedésbõl felemelkedés. Ez az, ami egyes-egyedül segít, ha észrevesszük, hogy õ itt van, jelen van, segít, hiszen õ már megjárta a csüggedés útját, és gyõztesen került ki belõle. Járuljunk hozzá bizalommal, hisz meghallgatja imáinkat. Lássuk meg, hogy mire tanít, s az elkészített szabadulás útját tárja elénk.
Amikor rád borul a csüggedés sötétsége, tarts ki, amíg elmúlik, mert ebbõl születik meg Jézus Krisztusnak az a követése, amely kibeszélhetetlen örömet jelent. (Oswald Chambers)
Uram, te látod esendõ voltomat. Tudod, mikor elcsüggedek, hiszen te ismered minden gondolatomat, érzésemet. Ne engedj a csüggedésbe beleroskadnom s abba beleragadnom. Egyedül beléd akarok kapaszkodni, beléd, aki a csüggedésen is Úr vagy. Segíts, hogy rád nézve tudjam hordozni örömmel a terheket. Ámen.