Naponként halál révén állok. Korinthusi első levél 15, 31.
Milyen különösen hangzik. Naponként halál révén állok. Hogy lehet, hogy mégsincs temetés?, - kérdi a világ. Hiszen jársz-kelsz, eszel-iszol, prédikálsz s teszed a dolgodat! Hát ezt nevezed te halálnak? De hiszen éppen ez az, amit nem érthet meg mindenki. Azt jelenti ez, hogy a keresztyén ember a halált mindig a hátán cipeli s annyit szenved tőle, hogy többet érez a halálból, mint az életből. És mégis azzal dicsekszik, hogy néki élete van, holott alig-alig, - sokszor egyáltalán nem érzi. Szüntelen harcban áll. Viaskodik benne halál és élet, bűn és kegyesség, jó és rossz lelkiismeret, öröm és szomorúság, reménység és rettegés, hit és hitetlenség, - azaz Isten és az ördög, a pakol és a mennyország. Erről a harcról beszél az apostol, mint aki azt megtapasztalta és meg is vívta. Eskü alatt mondja, hogy azok is igazságnak higyjék, akik egyébként nem érzik, meg sem értik.
Oh örök Istenség,
Mennyei szent Felség:
Add jól megfontolnom
Én mulandó voltom.
Abban van az élet,
Ha téged ismérlek.
S kit elbocsátottál,
Megváltómul adtál.