Isten után szomjazik lelkem, az élõ Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten elõtt? (Zsolt 42,3)
Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. (Zsid 12,14)
Urunk, ments ki minket kétségeink tengerébõl!
Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. (Jn 12,47)
Az arénában tomboló tömeg feszülten várta a császár jelzését, mikor az erõsebb gladiátor már földre teperte ellenfelét. Két jelzést adhatott, melyben a földön fekvõ életét vette el, vagy adta vissza. Csak ritkán tartotta felfelé ujját, a népnek az tetszett, ha vért lát, és õrjöngött örömében, mikor a gyõztes végrehajtotta a császár ítéletét. Ítélet vagy kegyelem lesz a mi osztályrészünk is, ha az ég trombitái megszólalnak. De milyen hatalmas reménység számunkra, hogy Urunk, aki az õrjöngõ tömeg és egy helytartó ítéletét szenvedte, azt tanította, hogy õ nem ítélni, hanem megmenteni jött közénk. S valóban õ fog az Atya jobbján ülni és érettünk közbenjárni.
Nem lenyomni, hanem felemelni akar. Nem azt hangoztatja, mennyivel kisebbek és gyengébbek vagyunk nála. Õ közénk jött és olyan lett, mint mi. Látta és látja ma is megkötözöttségeinket és bánatunkat. Tévedéseinket, megbántásunkat és szeretetlenségünket. S mégsem ítélni akar felettünk, hanem megmenteni mindebbõl. Tekintetünket felemeli a bajban. Hogy minden kétségünkben és fájdalmunkban az õ keresztjére tekinthessünk, melybõl remény árad ránk.
Mindenki vár tõlünk valamit. Egyedül az ÚR ISTEN kínál ajándékot, s õ csak arra vár, hogy elvegye kezébõl a hit. (Füle Lajos)
Úr Jézus, a te szereteted felfoghatatlan, kegyelmed végtelen. Nem nézed a mi bûneinket, de meglátod szükségünket. Felemeled arcunkat és örök fényességed sugarát árasztod reánk. Ámen.