Akkor karjaiba vevé őt és áldá az Istent és monda: Mostan bocsátod el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességben: mert látták az én szemeim a te üdvösségedet. Lukács 2, 28-30.
A vén Simeon immár farkasszemet néz a halállal. Testén-tagján érzi, hogy egyre közelebb kúszik hozzá. Mint ahogy az öregember napról-napra hanyatlik. Simeont azonban ez nem bántja, sőt kívánja, hogy legyen meg mielőbb. Semmit sem búsul, hogy meg kelt halnia, sőt üdvözli a halált, mert látta a Megváltót. Ha nem így volna, nem tudná örvendező szívvel fogadni a halált.
A kegyes Simeon azt szeretné, ha belátnánk, hogy Megváltóra szorulunk. Megváltónkul pedig azt kell elfogadnunk, akit nem ember talált ki, hanem maga Isten rendelt. Benne nem csalódhatunk, mert biztos nála a segítség. Hiszen e Gyermek azért van, hogy Isten akaratából rajtunk segítsen. Akinek tehát ez az Isten-küldötte Megváltó a Megváltója, - az nyugodt lehet.
Azon fordul meg minden, hogy Simeonnal meglássuk a Gyermeket, karunkra vegyük, dédelgessük és csókoljuk, bizodalmunkat belévessük, örömünket, vigaszunkat tőle várjuk. Mert ha szilárdan hisszük, hogy a Gyermek Istentől jött Megváltónak, magától jön a békesség, és se bűn, se halál nem rettent többé. Hiszen éppen ezek ellen van Megváltónk.
Krisztus, te vagy életem,
Nyereség halálom;
Reményem beléd vetem,
A halál csak álom.