Az Úr irányítja az embernek a lépteit. Ha elesik is, nem marad fekve, mert az Úr kézen fogja. (Zsolt 37,23-24)
Krisztus mondja: "Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem õket, õk pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki õket az én kezembõl." (Jn 10,27-28)
Ments meg, Uram!
Nincs már annyi erõm, hogy megmentselek? (Ézs 50,2d)
Sokszor vagyunk úgy, hogy valami oknál fogva nem halljuk Isten hangját. Isten hallgat - mondjuk. Ingmar Bergman: Úrvacsora címû filmjének folytonosan visszatérõ motívuma, az Isten csendje. Ennek lényege, hogy az Úr egyedül hagyta a benne bízókat, mintha nem érdekelnék tovább teremtményei, megváltottai. A filmbeli szereplõk legalábbis ettõl az érzéstõl szenvednek, az egyedül maradottságtól, feloldás nélküli lelki problémáiktól, az élet kilátástalanságától. Aztán, ha az ember a kezdeti pesszimista érzésein felülemelkedik és megnézi még néhányszor a filmet, megérti az írói-rendezõi koncepciót: az ember fordult el Isten hangja elõl. Az ember az, akinek nincs füle a hallásra.
Az Úr számon kéri népén ezt a "süketséget". Azt kérdezi, hogy talán úgy érzik, eladta õket? Megkérdezi, miért nem volt otthon senki, mikor meglátogatta õket, miért nem válaszolt senki, amikor szólította õket?
A minket mentõ isteni szabadításban nem könnyû reménykedni. Hiszen csak úgy válik az élet részévé, ha átéljük ennek a szabadításnak naponkénti csodáját. Ha távol tartjuk magunktól, ha süketek vagyunk hangjának meghallására, nem számolunk vele. Pedig a körülöttünk levõ sok-sok hatalom, erõ között egyedül az õ hatalma és ereje szabadított meg, emel fel kétségeink közül naponként. Krisztus szabadságra szabadított meg minket. (Gal 5,1)
Szentlélek, öröm Lelke, te vigaszul jöttél, hogy a bút úgy ûzd szerte, mint felleget a szél. Megvigasztal szavad, letörli könnyeinket, új örömre hív minket, új reménységet ad. (EÉ 238,1)
Egyedül erõtlen vagyok, de ha te támogatsz, Uram, szárnyra kelek! Ámen.